Csorba Kinga: Bibliai és pszichológiai háttér a lelkigondozásban

Szakdolgozat
SOLA SCRIPTURA Teológiai Főiskola
Biblia-alapú lelkigondozás szakirányú továbbképzés
Konzulens: Bahorecz Ilona
2011
 
Tartalom
 
Előszó                                                                                                             
BEVEZETÉS
SZUPERVÍZIÓS TANULMÁNYAIM KÉTSÉGEI
LÉLEK-ÉRTELMEZÉSEK
GONDOLATOK A PASZTORÁLPSZICHOLÓGIÁRÓL 
A VALLÁSPSZICHÓLÓGIAI KÖZELÍTÉS
BETEGSÉG ÉS SZENVEDÉS
KERESZTÉNY LELKIGONDOZÓI SZOLGÁLAT 
TAPASZTALATOK ÉS TANULSÁGOK
BEFEJEZÉS                                                                                                       
Szakirodalmi hivatkozások jegyzéke    

                                        

 
Előszó
 
 
Szakdolgozatom egy néhány oldalas házidolgozat átdolgozásával és kibővítésével jött létre, melyet 'A bibliai emberkép; pszichológiai alapismeretek' tárgy keretében írtam. Először azokat a szakmai-szellemi előzményeket fogalmazom meg benne, amelyekkel a lelkigondozói képzésre jelentkeztem s a témaválasztáshoz is elvezettek. Ezt követően a bibliai alapú lelkigondozás és a pszichológiai eljárások viszonyának kérdését járom körbe, szakirodalmi kitekintéssel árnyalva az órákon elhangzottakat. Végül a képzés során szerzett tapasztalataimat összegzem, és számot vetek első gyakorlati próbálkozásaim tanulságaival. Ehhez kapcsolódnak a függelékben foglaltak is.
 
Köszönöm tanáraimnak, hogy erősítettek hitemben, szellemi és gyakorlati útmutatásokat s biztatást adtak. Köszönöm továbbá megértő segítségüket, mellyel akadálymentessé tették számomra a tanulást és vizsgázást. Szeretném megköszönni azokat az észrevételeket és tanácsokat is, amelyeket konzulensemtől, Bahorecz Ilonától kaptam a szakdolgozat készítése során. Örülök, hogy ebbe a hallgatói közösségbe járhattam, régi és új ismertősök, lelki társak közé. Páromtól segítséget kaptam az olvasnivalók feldolgozásához és a szerkesztéshez.
 
Úgy érzem előre léptem azzal, hogy járhattam erre a posztgraduális szakképzésre.
 
 
Bevezetés
 
 
Szakdolgozatom célkitűzése, hogy hitem, tapasztalataim és meggyőződésem alapján rátekintsek a lelki jelenségek és betegségek eredetére, kezelésére, milyenségére. Mindezt annak tükrében szeretném tenni, hogy eddigi iskolai tanulmányaim során szert tettem bizonyos pszichológiai, pedagógiai, szociológiai ismeretekre is. S egyben - mint ez a szakdolgozatból ki fog tűnni - másfél évtizedes szellemi útkeresésem alatt már többször szembesültem ilyen vagy hasonló kérdésekkel.
 
Az Istenhez való eljutás döntő változást hozott gondolkodásomban, de nem egyszerre, hanem fokozatosan alakította át azt. Hitelveimet a Keresztény Advent Közösségben találtam meg. Így hiszem azt, hogy a világot az Isten teremtette és hogy mindez nagyon jónak lett teremtve. Hiszem, hogy az ember bűnbe esett és egyedüli kiút ebből az előre elkészített kegyelem Jézus Krisztusban. Hiszem a Biblia tanítását, miszerint Jézus Krisztus második eljövetelét várjuk, aki ítélni fog, s ha érdemesek leszünk rá, akkor elnyerjük az örök életet a mennyben, s majd az újjáteremtett földön.
 
Mivel születésem óta látássérült vagyok, így nagyon nehezen haladok olvasmányaimmal. Éppen ezért legfőképpen annyit tudok leírni és arról tudok bizonyságot tenni, amit már megtapasztaltam. E dolgozat megírása nagy felelősséget rótt rám, mert tartalmilag nem mindegy, mit írok le, és nem szeretnék kusza gondolatmeneteket produkálni. Életem utóbbi szakaszában nagy érdeklődéssel fordultam a Jelenések Könyve felé. Eddigi tanulmányaimat vetem össze Jézus Krisztus szavaival, amelyet a ma élő emberekhez intéz ebben a könyvben. Érdeklődve hallgatom szavait és figyelem a világ eseményeit, s ez vitt el afelé is, hogy jelentkezzek a lelkigondozói képzésre. Hiszem, hogy a ma emberének összes lelki problémája a bűnesetre vezethető vissza, de egyre jobban érdekel a kimenekedés lehetősége. Eddigi tapasztalataim alapján lényeges különbségeket látok a pszichológia tudományát művelő ember és a Bibliát forgató ember között. Nagy elővigyázatosságra int mindenkit az Írás.
 
Először arról szeretnék írni, milyen előzményekkel jelentkeztem, milyen beállítottságú emberként kerültem a lelkigondozói képzésre. Ahogy most visszagondolok főiskolás éveimre, akkoriban két erős szellemi hatás ért. Az egyik befolyás tanulmányaim során ért el. Szociálpedagógia szakon végeztem, és sok pszichológiai kérdéssel foglalkoztunk. Lehet a látásommal is összefügg az, hogy engem régóta érdekelnek a belső lelki történések. Talán nem túlzok, ha azt mondom, van bennem empátia. Sajnos nem tudtam közel sem annyit olvasni erről, amennyit szerettem volna. De később is mindig megtaláltak az ilyen problémák, munkahelyen, baráti körben. Ez egy olyan dolog, amivel szívesen foglalkozom. Tanultam szupervíziót is főiskola után az IBS-ben.
 
A másik hatás barátnőmtől jött, aki családján keresztül kötődik a Keresztény Advent Közösséghez. Általa egy új lelkületet ismertem meg. A kollégiumban Bibliát olvastunk, együtt imádkoztunk, elkezdtem én is gyülekezetbe és olvasótáborokba járni. A szüleim akkoriban váltak és nekem sokat jelentett az a lelki kötődés, amit Isten és a közösség felé éreztem. Akkoriban még nem gondolkodtam azon, hogy amit a főiskolán illetve a gyülekezetben hallok, vajon milyen viszonyban vannak egymással. Ez a kétféle hatás egymás mellett futott. Aztán Pestre visszakerülve elkezdtem dolgozni a Vadaskertben, az Országos Pszichiátriai Intézetnél és próbáltam támaszkodni elsősorban arra, amit pszichológiából tanultam. Aztán egy megváltozott munkaképességű emberekkel foglalkozó intézményhez kerültem, és itt is hasonlóak voltak a feladatok. A hitbeli kötődésem sajnos gyengült, mert időnként túl sokirányú volt a nyomás. De ha tehettem, bejártam a Sola Scriptura Teológiai Főiskola előadásira és mentem a közeli református ificsoportba, s olvastam a Bibliát.
 
 
Szupervíziós tanulmányaim kétségei
                       
 
A szellemi útkeresésemhez tartozik, hogy mint említettem munka mellett elkezdtem tanulni az International Business School szupervíziós-szervezetfejlesztő posztgraduális képzésén. Szintén látássérült és korábban ott diplomázott kolléganőm ösztönzésére kezdtem bele. Vegyes érzelmekkel jártam végig az előkészítőt, majd három félévet, de végül nem fejeztem be. Ebben döntően közrejátszott, hogy épp akkoriban veszítettem el az állásomat. De lelki oka is volt, és ezt utólag még tisztábban látom.
 
A szupervízió a lelkigondozást végzők számára is hasznos, szakmai kompetenciájuk fejlesztésére. Így találok kapcsolódási pontot ottani és mostani tanulmányaim között. "A szupervízió olyan speciális szakmai személyiségfejlesztő módszer, amelynek alkalmazása nélkülözhetetlen a segítő foglalkozásúak - köztük a szociális területen személyes gondoskodást végző szakemberek - hivatásgondozásában, saját mentálhigiénéjében, szakmai továbbképzésében és munkájának minőségbiztosításában." [1] Tanultunk alkalmazott pszichológiai módszereket, melyekből számomra a csoportos esetfeldolgozások voltak a legérdekesebbek. Az egész képzés a szellemi hátteret tekintve a posztmodern jegyében zajlott. A tudományos témák változatosak voltak és különböző vallású oktatókat is hallgattunk. A gondom egyszerűen megfogalmazva az volt, hogy nem találtam a kötődést. Akartam teljesíteni és sokszor igazán lekötött, amit tanultunk, de azt is éreztem, valahogy nincs bennem elegendő lelki motiváció, főleg a nehéz időszakokra. Nem láttam át az egész képzés irányát és a hallgatói csoportban sem találtam mindig a helyem.
 
Mondják: posztmodern világban élünk. Ahol már nincs semmi véglegesen bizonyosnak tűnő, minden viszonylagos, esetleges és szubjektív, egyformán követhető és megkérdőjelezhető. Nincs abszolút igazság, senki sem állíthatja, hogy nála van az igazság. Ami régebben devianciának vagy zavarodottságnak tűnt volna, ma szinte természetes. Majdnem mindig többféle út kínálkozik, amelyeken akár egyszerre is elindulhatunk, járhatunk. Pedig nem ritkán fordul elő, hogy szélsőségesen eltérő irányokba vezetnek. Régebbi korokban az ember szinte alig választhatott. Már a családi környezet, ahová beleszületett, kijelölte egy életre a követendő életvezetési szabályokat. Ma folyton döntenünk kell önmagunk felől. Ami sokszor terhes és fárasztó. [2] Elmúlt éveimben én is átéltem nem egyszer hasonló helyzeteket, ami érthető egy fiatal pályakezdőnél. Az alig-látásom ehhez speciális adottságként járul, amelyet a környezetem vagy tud kezelni vagy nem. Kereső ember voltam s vagyok a mai napig. De mikor szupervízióra jártam, nem tudtam eligazodni. Nem volt megbízható az ön-értelmezésem és nem ismertem eléggé ki magam a tekintetben, mi is a feladatom. Nem a képzés hibája volt ez. Világi jellegű volt és a szellemi alapokra nézve is megengedő, több mindenbe bepillantó. De valahogy én épp ebben vesztem el.
 
Ma már látom olyan belső kételyeim voltak, amelyek az elmúlt egy évben is visszatértek. Most már biztosabb vagyok abban, merre is haladjak. Akkoriban sorban tettem fel magamnak a kérdéseket. Ha az ember saját identitásában is bizonytalan, hogyan adhatna segítő tanácsot másoknak? Mit is mondhatok másnak, ha úgy érzem, hogy önmagam számára sincs eléggé hiteles mondanivalóm? Vagy pont az által tudok talán valamit segíteni, ha őszintén megosztom vele kételyeimet? A szupervízió is egy szakma. Ha innen nézem az ottani képzési tapasztalatok, a megismert technikák alkalmazása is adhat egy támpontot. De mégsem éreztem, hogyan vehetném a bátorságot, hogy mások életébe tartalmilag tanácsadási szinten belekérdezzek. Mikor én is gyakran szorongó léleknek éreztem magam, bizonytalan jövőképpel és alig tudtam megnyílni az órákon. Hogyan álljak majd így szupervízorként helyt, ha sikerülne megszereznem a diplomát?
 
Elindultam - ez túlmutat a szupervíziós képzésen, és egész ifjúságomra vonatkozik - egy úton, amelyiket szinte azonnal keresztezett egy másik, aztán egy harmadik. És csak kapkodtam a fejem, hol is vagyok, hova is megyek. A miértekre rá sem mertem kérdezni, mert elfogyott az energiám a víz fölött maradásban. Sokszor éreztem széttöredezett értékek között élek és próbálok legalább valami reményt keresni a megnyugvásra. A szupervízióval kapcsolatban tanultam hasznos kommunikációs, intervenciós technikákat, vezetési elveket. És közben nem láttam a fáktól az erdőt. Ez nem tanáraim vagy hallgatótársaim hibája volt, közülük többen igen segítőkészek voltak. A belső kétségeimre mégse találtam sokszor a választ.
 
Ottani tanulmányaim egyik fő dilemmája az volt, hogy vajon a szupervizálttal való munka során milyen lelki, etikai motívumok vezérlik a folyamatokat? Mi is a végső cél? Mindenkiben jelen van egy belső meggyőződés és keresi a teret, hogy azt megélje, és társakat is találjon hozzá. Én azt gondolom, hogy a mai posztmodern világban is leginkább a hitre támaszkodhat a harmóniakereső. Már régebb óta célom, hogy saját életvezetésem keresztény alapokon álljon s így legyek egyre biztosabb abban, hogy egy szintig én irányítom a változást a folyamatban. A viselkedésemet Jézus iránti szeretetem határozza meg. A mai világban már a vallás hagyományos fogalmai is átalakulóban vannak. Talán ezért tér minden új kezdeményezés vissza a Bibliához, onnan merítve hitet és erőt. A posztmodern sok értéket megenged, tolerál, és a lényeg „csak” az, hogy mindenki szabadon választhasson. De ha állandóan több alternatíva fut egymás mellett, úgy nehéz magunkra találni. Egyet ki kell választani, ami a legfontosabb. Nekem ez a keresztény hit és azok az etikai elvek, amelyek ebből következnek. [3]
 
Már akkoriban személyes felelősségemnek éreztem, hogy az általam megtapasztalt igazság legyen az alapmotivációm. Úgy gondoltam, ha ezt meg tudom tartani, akkor az általam használt kommunikációs eszközök is hitelesen léphetnek fel a szupervíziós folyamatban. Arra jutottam: a szupervizálttal a szeretet terében kellene beszélgetnem, természetesen az én szakmai felelősségem mellett. A szeretet-alapú kommunikációról írja Enrico Chiavacci: "Minden kommunikáció valamilyen mértékben erkölcsi probléma. Amikor valakivel beszélünk, tudatunkban kell lennie, hogy a szeretet forog kockán. Az ember, aki szeretetben él, tud erre ügyelni, mielőtt beszédre nyitná a száját. ... Hiba volna megfontolás nélkül beszélni, s talán még nagyobb hiba volna magunkba temetkezni, hiszen a kommunikáció önmagában ajándék, ha a szeretet szellemében történik." [4] Hasonlóan ír Gyökössy Endre: "Aki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni, az ne csak a gonosztól tartóztassa meg a nyelvét, hanem tudjon megszólalni jó szóval - ahányszor csak tud! - mert minden jó szó visszaverődik, mint tükörről a napsugár és tündökölni kezd körülöttünk az élet." [5]
 
Úgy véltem, a szeretet, mint kommunikációs tér, döntően előre vihet akkor is, ha a beszélgetőtársak hitbeli háttere eltérő. De a másik felé fordulás lehetőségében mindig isteni ajándékot kell hogy lássunk. Az ilyen szupervízióban esély keletkezne arra, hogy összerendezzünk magunkban értékeket, utakat, melyek különben újra és újra kikezdenék identitásunkat. Azt gondoltam akkoriban: ha sikerülne szupervíziós gyakorlatomat a keresztény hit alapjára helyezni s benne a szeretet érzelmi-kommunikációs terét megnyitni, lehetőség lenne pozitív változások segítésére mind az egyéni, mind a csoportos szupervízió során. Ma már pontosabban fogalmaznék: a szeretet Isten törvényének betöltése a hit által.
 
Miközben ezek foglalkoztattak, felmerült bennem, hogy a hagyományosabb pszichológiai felfogás és az alkalmazható technikák is megkövetelik a távolságtartást, az objektív mérlegelést a szupervíziós folyamatban. Hogyan egyeztethető össze a kommunikációban a szakmaiság és a szeretet, tárgyilagosság és kegyelem? Ezzel a dilemmával korábban már találkoztam Gyökössy Endre munkáiban [6]. Személyesen ismerek református lelkészt, aki szupervíziót vezet, tehát feltételeztem a gyakorlatban ez valahogy megoldható. [7] A mikéntre a választ a lelkigondozói képzés során kaptam meg.
 
 
Lélek-értelmezések
 
 
Mikor elkezdődtek az órák, rögtön megragadott egy gondolat, amelyet Végh József tanár úr előadásán hallottam. Ez a Biblia-alapú lélek-értelmezés. Hiszen ha nincs megbízható ismeretem arról, mi is maga a lélek, akkor nem tudok tovább lépni és csak homályban tapogatózom.
 
Fontos kapaszkodók voltak a pneuma és a psziché különbségéről hallottak. [8] Próbáltam a neten is olvasnivalót találni ehhez. [9] Ezekben utalás van az ember kettős (test-lélek) és hármas (test-lélek-szellem) felfogására. A hármas tagolás alapja hogy az ember, mint lélek (psziché) nemcsak másokkal és önmagával van kapcsolatban, hanem mint szellem (pneuma) mindenek előtt Istennel. "És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké." (1Móz 2,7) Tanultunk arról, hogy a keresztény lelkigondozást hármas kapcsolati térben (befelé-kifelé-felfelé) végezzük. Hogy a konkrét lelki problémák megoldását keresve mint végső alapra, a Bibliára, Isten szavára és az ő kegyelmére hagyatkozhatunk.
 
De persze sokan vannak, akik erről másképp gondolkodnak. A klasszikus pszichológiai irányzatok is más alapelveken épülnek fel. Nem tűnik elő belőlük a különbségtétel sem pneuma és psziché között. A szekuláris lélektanban - melynek mítoszairól az előadások során szintén hallottunk [10] - az ember tulajdonképpen önmaga körül forog. Elmondható hogy a keresztény lelkigondozásra a lélektani módszerek terjedése kétirányú illetve kétféle előjelű hatást gyakorolt.
 
 
Gondolatok a pasztorálpszichológiáról
 
 
Még az első félévben találtam egy alapozó könyvet erről a témáról, az evangéliumi pszichoterápiás elvekről. [11] A bibliai igék és a pszichológiai megközelítések viszonyáról az interneten is számos írás olvasható különböző felekezetekhez tartozó szerzőktől.
 
Hecker Róbert pasztorálpszichológus (Pünkösdi Teológiai Főiskola) írását egy Gyökössy Endrétől vett példával kezdi: "Professzorom sokszor figyelmeztetett bennünket arra, hogy a teológia tudománya manapság kizárólag a juhokról szól. De az igazi pásztor nem csupán a juhokhoz, hanem a legelőhöz is ért! … Igazi táplálék felkutatására van szükség, mely abból indul ki, amire embertársainknak szüksége van, nem pedig abból, amire szerintünk rászorulnak. Erről szól a pasztorálpszichológia. Az emberi lélek igazi kérdéseit fogalmazza meg, azokat kutatja, hogy a válaszaink ne felszínesen ridegek, hanem irgalmasan segítőkészek lehessenek." [12]
 
De hogyan kutatható fel ez a lelki táplálék? A szerző szerint nem lehet csak a pszichológia vagy csak a biblikus lelkigondozás útját követni. Ugyanakkor e kétféle hozzáállás ötvözését mindkét oldalon fenntartások is kísérik. "Abban a pillanatban, amikor a pasztorálpszichológai megközelítés színre lép, a hagyományos tudományértelmezés talaján álló pszichológusokban megszólal a vészcsengő. Ugyanez a "vészcsengő-effektus" a hagyományos teológiai látásmód alapján lelkigondozói szolgálatot végzőkben is erőteljesen működik. Ők nem a tudományosság elégtelen mértékét kérik számon a pasztorálpszichológián, hanem éppen ellenkezőleg: a tudományosság igényét tartják veszélyesnek." [13] Úgy vélik, nem szabad eltávolodni semmilyen szempontból a Biblia útmutatásaitól. A lelkigondozói szolgálatot csak ezekből kiindulva szabad végezni. A pszichológiai tanok, technikák segítségül hívása óhatatlanul idegen, világi szempontokat és értékeket hoz be.
 
Így a bibilkus lelkigondozás, ha pszichológiai ismeretekre is támaszkodik, nem jár egyszerű úton. Mindkét irányban lehetnek súrlódások. Hecker Róbert szerint a pasztorálpszichológiára mégis egyre nagyobb szükség van. Utal például arra a kihívásra, amelyet az úgynevezett transzperszonális pszichológia térhódítása jelent. Ez beépíti a keleti meditációs módszereket is terápiájába és nyugaton egyre népszerűbb. Akárcsak a különböző ezoterikus lélekelemzések, amelyek a média révén már nálunk is virágzó üzletággá fejlődtek. "Ne találtassék te közötted, a ki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; Se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halottidéző; Mert mind útálja az Úr, a ki ezeket míveli, és ez ilyen útálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előled." (5Móz 18,10-12) De a gyakorlati teológiával foglalkozóknak is felelőssége van a sokféle Biblia-értelmezés miatt. „A "ki írta, hol írták át, mi az eredeti" kérdésköre olyan gyakori, hogy sok esetben igencsak aláássa a Bibliából levezetett hitelvi, vagy erkölcsi útmutatások tekintélyét. Ezt a tekintély-megrendülést sok teológus arra használja föl, hogy az írásmagyarázat szempontrendszere helyett másokat alkalmazzon, a Bibliából származó idézeteket inkább egyfajta illusztrációként, vagy ugródeszkaként alkalmazva a lelkigondozás tartalmi kérdéseit meghatározó állásfoglalásaihoz." [14] Így az Ige a beszüremkedő szekuláris tanok puszta díszítő elemévé lesz.
 
A kérdés az, hogyan lehet szakszerű kontroll mellett hozzárendelni a Biblia szavaihoz a lélektani témákat, terápiás eljárásokat? Ez a törekvés főiskolánk képzésében is jelen van. Hecker Róbert szintén állást foglal a pasztoráció és a pszichológia gazdag lelkigondozói alapelveinek és gyakorlatának ötvözése mellett. Ennek megvalósulásában a fő gondot abban látja, hogy korunkban a teológia művelőit gyakran elbátortalanítja a tudomány haladása. Ezért sokan inkább elzárkóznak az új kérdések elől, ahelyett, hogy arra törekednének: "aktuális üzeneteket hívjanak elő az Ige kimeríthetetlen kincsesbányájából." [15] Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetnének etikai fenntartásaink új technikai megoldások, életstílusok iránt.
 
Ugyanezzel a témával foglalkozik Pálhegyi Ferenc református pszichológiaprofesszor írása: "Mi baj van a pszichológiával?" [16] Válaszában abból indul ki, hogy a bibliai módon gondolkodók és a pszichológiai iskolák más-más emberképet vesznek alapul. Sőt, ha egy behaviorista, freudista vagy humanista pszichológiai tankönyvet olvasunk, az lehet a benyomásunk, mintha nem is ugyanarról a lényről szólnának. És – mint az előadásokon is hallottuk - egyik iskola emberképe sem egyeztethető össze a Bibliáéval.
 
Jellemzi és értékeli is ezeket a különféle irányzatokat. A behaviorizmus az emberi viselkedés objektív megfigyelésére törekszik. Nem foglalkozik mögöttes motivációkkal, s a lelki fejlődést tanulási folyamatnak tekinti. A megoldás a viselkedésterápia: a rosszul begyakorolt megoldások negatív megerősítéssel való kioltása és helyesekkel való helyettesítése. Büntetés-jutalmazás: így idomítják az állatokat is, írja Pálhegyi Ferenc. Véleménye szerint korlátozott mértékben használhatjuk ezt a módszert például a gyermeknevelésben, ez nem áll ellentétben a Bibliával. De tudnunk kell hogy az ember nem gép, és a lelki jelenségek jóval bonyolultabbak annál, hogy csak ennek alapján megérthetőek lennének.
 
A freudizmust az evolúciós megközelítések közé sorolja. Mely szerint az ember fejlődőképes ösztönlény. A pszichoanalízis az elfojtott fájdalmas, neurózist okozó élményeket segíti felszínre hozni, és így tudatosítva feldolgozni. Ezt az eljárást a szerző is hasznosnak tartja. "De súlyos tévedés azt hinni, hogy lelki zavaraink csupán a gyermekkori traumákban gyökereznek. A Biblia azt tanítja, hogy a lelki zavarok – és a társas élet zavarai – alapvetően az Istentől való eltávolodásban, azaz a bűnben gyökereznek. Lehet, hogy néhány embernek pszichoanalízisre is szüksége van, de mindannyian megváltásra és Isten kegyelmére szorulunk." [17]
 
A humanista vagy személyiségközpontú pszichológia szerint az ember nem gép és nem is állat. Hanem 'egyedüli példány' (Kosztolányi), és legfőbb törekvése az önmegvalósítás. Pálhegyi Ferenc úgy értékeli, hogy ez a ma igen elterjedt felfogás "tükrözi azt az emberi lázadást, amiről a bűneset története számol be. Ennek a lázadásnak a lényege: az ember a maga nevében akar uralkodni, és nem Isten nevében." [18} Végh József tanár úr előadásaiban is kiemelt helye volt a gondolatnak, hogy míg a szekuláris pszichológia szerint az ember alapvetően jó, biblikus megközelítésben az eredendő bűn terhét hordozza. Így lelki gondjaira a megoldás útja az, ha le tudja venni a tekintetét önmagáról, fel tudja adni én-központúságát.
 
Mint Pálhegyi Ferenc is írja, az ember alapvető baja nem az, hogy lelkileg zavart vagy akár testileg fogyatékos, "hanem az, hogy az Élet Forrásától (Istentől) elszakadt, vagyis lelkileg halott állapotban van. Ezért minden bibliai lelkigondozásnak … elsődleges célja, hogy a gondozott ember … megismerje Istent vagy közelebb kerüljön hozzá. Ha ez megtörténik, lelki … zavara is könnyebben helyreáll." [19] A szerző sem zárja ki a pszichológia terapikus eljárásainak hasznosságát. De csak akkor, ha ezzel is az Istenhez való eljutást segítjük. A szabadulás vagy a gyógyulás útját a bibilai lelkigondozás az Igéből kiindulva találhatja csak meg, és ha a gyógyulni vágyót Jézushoz vezeti el. Ez hangsúlyozódott főiskolánk képzésén is.
 
Egy Horváth-Szabó Katalin katolikus pszichológussal készült interjúban ugyanerről a kérdésről olvastam. Ő így fogalmaz: "A pasztorálpszichológia - a legelfogadottabb és leginkább megalapozott meghatározás szerint - a pszichológia azon részterülete, amely a lelkipásztori munkához segítséget adó ismereteket és módszereket tartalmazza. A teológusok szempontjai és kérdései alapján történt és történik az ismeretanyag kiválogatása és összerendezése. A tartalma természetszerűen pszichológiai, ezért a pszichológusok megalapozottan tarthatják a pszichológia egyik alkalmazott ágának. Sajátossága, hogy igényli a teológusok és a pszichológusok közötti párbeszédet, így fontos területe és eszköze a két elszakadt, de szorosan összetartozó tudomány közötti hídépítésnek." [20] Mint mondja, a pasztorálpszichológia története Amerikában indult és a múlt század közepéig nyúlik vissza. Akkoriban kezdték a lelkészeket a hívők mind gyakrabban pszichés problémákkal is felkeresni. Az ezekkel való foglalkozás a protestáns egyházakban vált sürgetőbb feladattá, mert a katolikusoknál például a gyóntatás során hagyományosan végeztek lelkigondozást. Úgy látom, itt felvethető: a hídépítésben hova helyezzük a hangsúlyt, a Bibliára vagy a pszichológiára?
 
Arra a kérdésre, hogy mit használhatnak fel a teológusok a lelkigondozás során a pszichológiából, Horváth-Szabó Katalin példaként említette a fejlődéslélektant, a klinikai-, vallás-, csoport- és családpszichológiát. "A pasztorálpszichológia módszereit is elsősorban a pszichológiából meríti. Már könyv is jelent meg arról, hogy Jézus hogyan foglalkozott az emberekkel, és ez nagyon hasonlít ahhoz, amit a pszichológia is megfogalmazott "segítő kapcsolat" néven. Ez a pasztorálpszichológia alapvető módszere: kísérni, mellette lenni a másiknak, megvárni, amíg ő maga fölismeri a kiutat, a megoldásokat. Tehát ez nem lelki vezetés, amikor konkrét irányt mutatok a másiknak, de több mint pszichológiai terápia, mert nemcsak belső harmóniához segít, hanem Isten felé is vezet." [21] (Itt is megjelenik a hármas kapcsolati tér, amit az órákon tanultunk.) Említett olyan témákat is, amelyekkel a pszichológia eddig kevéssé foglalkozott, és a bibliai megközelítés hozta őket előtérbe. Ilyenek a megbocsátás, a bűntudat, a szenvedés. "A pasztorálpszichológia fejlődését segíti az a felismerés is, miszerint a lelkipásztoroknak minden emberi krízishelyzet megoldásában nagy szerepük van. Sokan fordulnak hozzájuk, és nemcsak hitbeli problémákkal; a lelkipásztor hivatásánál fogva inkább lehet kezdeményező a segítésadásban, mint a pszichológus, akinek segítő lehetősége csak akkor van, ha erre megkérik." [22] Fontosnak érzem ezt a megkülönböztetést. A gyülekezeten belül a segítő beszélgetést nemcsak a hívő kezdeményezheti, hanem - ha indokoltnak látja -, a lelkész is. Pszichológushoz viszont általában saját elhatározásból megyünk, és a vele való beszélgetésünket nem alapozza meg közösségünk a hitben. 
 
Egy másik, hasonló témával foglalkozó interjúban a gyakorló kórházi pasztorálpszichológusnak azt a kérdést tették fel, hogy mit tud kezdeni egy nem keresztény vagy ateista beteggel. Így válaszolt: "A lelkipásztor a másik emberben testvérével találkozik, legyen ő bármely felekezetben, vagy hagyományban, vagy világlátásban felnövekedett ember. A pap, lelkigondozó nem akarja, s a mindennapi helyzetekben nem is tudja vallási hovatartozása és hite alapján "megválogatni", kivel találkozik. Ha az embert, éppen átélt élethelyzetével, válságában a lelkész kapcsolatba tudja vonni és párbeszédbe kezdenek, az lényeges segítséget jelenthet a szükséget szenvedő ember számára, s nem mellékesen mindkét résztvevőt gazdagabbá teszi. … ha valaki vendégszeretetébe fogadja a másikat, akkor ebben a találkozásban a fogadott és a befogadó személy is átalakul, többé válik. Így - bár lényeges kérdésekben fennmaradhat a nézetkülönbség - a lelkigondozó, vagy a pap alkalmas segítséget nyújthat mindazoknak, akik elfogadják látogatását." [23] A tolerancia a hitbeli, világnézeti másság iránt főiskolánk képzésében is kiemelt fontosságú elv. Erre később szeretnék visszatérni, mert az egyik legnehezebb feladatnak látom, amikor lelkigondozói beszélgetés során hívő és ateista találkoznak.
 
 
A valláspszichológiái közelítés
 
 
A valláspszichológiáéval még csak most ismerkedem. Megpróbálom összefoglalni röviden, amit erről olvastam. A valláspszichológia tudomány, mely a vallásos személyiséggel és közösségekkel foglalkozik. Vizsgálja a vallásos attitűdöket, hogy hogyan hat a vallásosság a lelki egészségre. Azt is, hogyan fejlődik valakinek a vallásossága különösen krízishelyzetekben. Hogyan alakul az istenképe és küzd meg a hitéért? Ezek a témák lelkigondozói beszélgetésekben is előjöhetnek. Foglalkozik továbbá a vallás-lélektani kutatások történetével és módszereivel. A valláspszichológiának nem feladata, hogy a hit igazságáról véleményt alkosson. Ahogy ők nevezik, a szubjektív vallási élményt kell vizsgálnia a lélektan eszközeivel. Ez tehát már tiszta tudomány, és másodlagos vagy közömbös, hogy milyen hitbeli kötődésű az aki műveli.
 
Rátaláltam a Magyar Pszichológiai Szemle 2003/1. számára, amelyet a valláspszichológiának szenteltek. A cikkekből kiválasztottam a vallási megtérés témáját. [24] Ezt saját lelki életemre is vonatkoztatni tudom és kisebb nagyobb krízishelyzetek sora előzi meg. A hivatkozott írás elöljáróban említi, hogy a pszichológia a megtérést lelki jelenségként és emberi viszonyrendszerben értelmezi. Nem pedig olyanként, amely Isten elhívásával kezdődik. "A tények megtalálásában a lélektan és a vallásos tapasztalat tökéletesen megegyezik. Csak a pszichológus a hatóerőket lehetőleg a tudattalanban keresi, a hívő ember meg magából Istenből származtatja." [25] A megtérés jellemző motivációi között említik a félelmet - nemcsak a haláltól de az élettől, a kudarctól, a magánytól is -, a bűntudatot és a családi, baráti környezet hatását. Leírják a megtérési folyamat két alaptípusát. A drámait, melyet többnyire negatív életélmények, konfliktusok előznek meg, és gyakran követi visszaesés a hitben. És a vallási tapasztalaton nyugvó fokozatos megtérést. A személyiség lelki újjászületése ennél harmonikusabb, de mindkét esetben nagyon fontos a gyülekezet támogató ereje. Elgondolkodtató volt számomra, amit a cikk arról írt, hogy a megtérésben nem a személyes elhatározás a döntő. Hanem azt az isteni kegyelem indítja el megnyitva lelkünket a kinyilatkoztatás felé. Sokszor a saját akaratot, mely a régi énünkhöz ragaszkodik és ellenáll, inkább fel kell adnunk, hogy a megtérés megtörténhessék. "Nem sokkal megtérésük után az emberek rájönnek, hogy szívükben sok olyan szokás van, amelyek még megtérésük előtti életükből erednek. Sajnálatos módon, a megtérés utáni problémák miatt az ilyen gyülekezeti tagok gyakran elkezdenek kételkedni üdvösségükben." [26] A megtérést gyakran kíséri meg nem értés a környezetünkben, és ebben is megtartó ereje van a gyülekezetnek. A gyülekezetbe befogadással teljesül be a megtérés. A következményei pozitív lelki élmények, melyek közül a legfontosabb, hogy a korábbi elbizonytalanodást felváltja a biztonság, amit az Istenhez való tartozás ad. Átalakul a hívő személyisége, életvitele, értékrendje. Szeretet- és felelősségteljesebb lesz másokhoz való viszonya.
 
A megtérés olyan lelki folyamat, amelyet formális vagy informális lelkigondozói kommunikációk sora kísér. A gyülekezeten belül a keresztségre felkészítés keretében olyan személyes beszélgetések vannak, amelyek valójában lélek-ápolások az Istent kereső számára. De ide vehetjük az igehirdetéseket is. Aki lelkigondozást végez, annak egyáltalán nem haszontalan, ha általánosabb szinten ismeri a hitbeli krízishelyzetek tényszerű jellemzőit. De azért is emeltem ide ezt a témát, mert megtérés és hitben növekedés nélkül természetesen lehetetlen keresztény lelkigodnozói szolgálat végzése.
 
 
Betegség és szenvedés
 
 
Hogy mennyire nem egyszerű a biblikus lelkigondozásba a pszichológia módszereinek bevonása, jól mutatja, milyen eltérően közelítenek magukhoz a lelki betegségekhez. Azért veszem ide részletesebben ezt a témát, mert látássérültként a mondanivalója közelebbről érint. Talán saját hitbeli fejlődésemnek egyik előnye és kimondhatatlan hátránya is a nem látás ténye. El sem tudom dönteni, haragudjak-e ezért, vagy ne. Sokszor haragszom. Büntetésnek érzem. És közben tudom, hogy minden ilyen érzés távol tart Istentől.
 
Tavaly nyáron találtam rá Matus István írására a neten, amely már az első mondataival megragadott: "Az emberi élet jellemző sajátja a szenvedés. A vele kapcsolatos általános emberi magatartás ellentmondást, ambivalenciát tükröz. Többé-kevésbé mindenkinek vannak reális tapasztalatai és igaz képzetei a szenvedésről mint a mindennapi élet velejárójáról, ugyanakkor taburendszer is veszi körül. Ez megnyilvánulhat például abban, hogy a témakört 'struccpolitikusan' kezelik, azaz ignorálják, disszimulálnak, 'szőnyeg alá söprik'…" [27] Az írás a szenvedést olyan lelkiállapotként írja le, amely életünk mélyében gyökerezik és az embert erősen motiválja a végső dolgokra való rákérdezésre. Utal arra, hogy a múlt század egyszerre volt a szédületes tudományos fejlődésé és a kainizmusé. S arra is hogy Ézsaiás próféta szavai szerint az emberi civilizáció útja nem egy felfelé haladó, hanem egy lefelé menő dekadens út.
 
A testileg, lelkileg szenvedő ember egyszerre fordul az élet végső horizontjai felé, s ugyanakkor meg is kérdőjelezi azokat. Ezek a kérdések erős érzelmi töltéssel bírnak, és a hívő eljuthat az isteni igazságosságban való kételkedésig is. Akik segítő foglalkozást végeznek, ismerik ezt. A lelki szenvedés gyakran vezet depresszióhoz, szenvedélybetegségekhez, devianciához. Nemcsak a beteg, hanem a környezete is szenved tőle. Az írás sorra veszi a jellemző túlélési, énvédő stratégiákat is. "Jogosan merül fel a kérdés a segítő foglalkozásúak részéről, amikor a szenvedés, betegség tényével szembekerülnek, vajon mi felel meg az adekvát segítő attitűdnek, illetve ennek mik az ismérvei?" [28] A következőket sorolja fel: empátia, stabil támasznyújtás, adekvát szaktudás, a beteg személyiségének hiteles ismerete, szilárd morál, arányos részvétel a páciens döntéseiben, élettörténeti nézőpontú rehabilitációs gyógyítás. És végül - hitet sugalljon minimum feltételként, akár csak evilági értelemben is!
 
A tanulmány sorra veszi, hogy a bűneset előtti édenkerti létezéshez képest a szekularizáció, az énközpontúság milyen visszaesést eredményezett. "Az egész újkor a bűn tényének szándékos letagadására épült fel. A modern korban a bűn gondolatát sikerült annyira elkenni, hogy az vagy izgalom, vagy botrány lett. A legújabb kori terápiás technikák révén az ember nem vált harmonizáltabbá, hanem rejtőzéstechnikája lett fejlettebb. Ezen kifinomult rejtőzéstechnikák révén az ember már az álomtudat alá bújt olyannyira, hogy az utolsó ítéletkor az ilyeneknek minden bizonnyal külön harsonát kell megfújni, hogy felébredjenek! A bűn tényét relativizálni, biologizálni, szociologizálni, pszichologizálni, moralizálni… az eredmény: kicsapongó vallás, stupid tudomány, gonosztevő politika." - idézi Hamvas Bélát. [29] Az előadásokon is elhangzott, hogy a pszichológia felmenti az embert a bűntudat alól. S ezzel eleve más útját jelöli meg a lelki gyógyításnak. [30] Hiszen a Bibliából megértjük, hogy minden szenvedés, betegség, halál az ősbűnből következik. Bűneink ismerete és Jézus engesztelő áldozatára épülő rendezése, melynek lépéseiről szintén tanultunk, elengedhetetlenek a kiegyensúlyozott lelki élethez.
 
A keresztény ember számára a szenvedésnek sajátos jelentősége és értelme van. Nem csak fájdalom, de egyben próbatétel is. S olvashatjuk: "A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk." (2Kor 4,17) "De ha szenvedtek az igazságért, boldogok vagytok…" (1Pt 3,14) Ezért lehet, hogy a tapasztalatok szerint a hívők jobban viselik a megbetegedéseket és körükben kevesebb is fordul elő. Ritkábban kerülnek kórházba és ott jobb az együttműködő készségük. A helyesen feldolgozott szenvedés érettebbé teszi a személyiséget. Belső mélységet, szilárd morált, hiteles értékrendet ad - írja a szerző. "Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak." (Róm 8,28) A bűntudat és a szenvedés, mint tanultuk, tudatosítja bennünk gyarlóságunkat is, és jobban együtt tudunk érezni másokkal és a segítségükre lenni. Van olyan lelki megpróbáltatás is, amikor a belső késztetések nem találják az utat Istenhez, sőt ellene dolgoznak. Önmagunkkal, személyiségünk rejtett erőivel kell ilyenkor küzdenünk. Ez is szenvedés, amit a hívő ismer.
 
Az írás ezzel az igehellyel fejeződik be: "És hallék nagy szózatot, a mely ezt mondja vala az égből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök. És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És monda az, a ki a királyiszéken ül vala: Ímé mindent újjá teszek. És monda nékem: Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak." (Jel 21,3-5) Számomra ezek a gondolatok a lelki problémáknak egy olyan értelmezését adták, amelyek - azt hiszem – megszívlelendőek, ha valaki Biblia-alapú lelkigondozással szeretne foglalkozni. Hogy a szenvedés nemcsak fájdalom, de próbatétel is. Nem valami feltétlen kiküszöbölendő az életünkből, nem gyógyítandó betegség, aminek pszichológusok sokszor gondolják, hanem méltóan kell tudnunk fogadni és viselni. [31] Választ találtam az én személyes sorsomra is, hogy a fogyatékosság próba, amelyet türelemmel kell fogadnunk. Az engedelmesség az Isten útján való járás megtanulása a szenvedés által. Ha ezt megtartom, akkor másoknak is jobban tudok segíteni.
 
 
Keresztény lelkigondozói szolgálat
 
 
A keresztény lelkigondozás bibliai alapú, és mint tanultuk, már a korai egyházban is eleven volt ez a szolgálat. Ismeretei a gyakorlati teológia részét képezik. [32] A lelkigondozás a keresztény felekezetekben a lelkészek szolgálatának része, de más - például diakónus vagy erre felkészült hívő - is végezheti.
 
Tanultunk arról is, hogy a keresztény leikigondozás hármas kapcsolati térben történik. Befelé önmagunkra, kifelé embertársainkra és felfelé Istenre irányul. Alapelve, hogy a lelki nehézségek eredendő okát és megoldását az Istenhez való viszonyban keresse. A fő cél a lelkigondozottat Istenhez elvezetni az ő kegyelme által. Engedve, hogy Isten végezze el bennünk a bűnrendezés, helyreállítás munkáját. És ha ebben megnyugodtunk, már alapot, erőt kaptunk az emberi, befelé-kifelé viszonyokban jelentkező pszichés gondokkal való szembenézésre. Úgy lehetne ezt egyszerűen megfogalmazni, hogy ha a gondozottnak problémája van a családjával vagy függősége alakul ki, akkor először is Istenhez kell fordulnia, hogy az ő segítségével a megoldáshoz eljusson.
 
Mihalec Gábor tanulmányában olvastam: "Mivel a hívő ember számára egy lelki egyensúlyvesztés mindig valamilyen szintű hitbeli válsággal is egybefonódik, fontos hogy a lelkigondozó ne csak a konkrét problémára, de a kliens hitére is tekintettel legyen. Ezt pedig úgy érheti el a legjobban, ha egy kiegyensúlyozott istenképet mutat be neki szavaival és életpéldájával." [33] Ha ez sikerül, már könnyebb lesz szembenézni gondjaival és konkrét megoldásokat találni rájuk. "A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jócselekedetre felkészített." (2Tim 3,16-17)
 
Carl Rogerstől gyakran idézik ezt a szép mondatot: "Ha egy embert megértenek, akkor az az ember tartozik valahova." Saját életemből is tudom, milyen fontos ez gyerekkorban és később is, különösen lelki krízisek idején. Hogy legyen valaki a családban, a baráti körben, aki megért és elfogad, vagy ha más nem, akkor egy pszichológus. A hívő ember számára és a bibiliai alapú lelkigondozásban a megértés végső soron Istennél van. A gondozó és gondozott közötti beszélgetés az ebben való hit alapján történik. És a sikere is abban van, ha nemcsak konkrét életvezetési problémákra találnak választ, de a hitük is növekedik. "Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét." (Gal 6,2) Isten keresése az ilyen beszélgetésekben nem csak egy téma, hanem az egésznek a kerete és célja.
 
Reisinger János ezt a bibliai igét értelmezte egy a lelkigondozásról szóló előadásában [34]: "Nem hogy az én szűkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." (Fil 4,11-13) Aki ezt teljes szívéből és értelmével magáévá tudja tenni, annak azt hiszem, minden kételyére megjön a válasz. "Bízzatok ő benne mindenkor, ti népek; öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi menedékünk." (Zsolt 62,9)
 
Donald A. Lichi tanulmányában ír arról, hogy még képzett teológusok számára is milyen nehéz mesterség tud lenni a lelkigodnozás. "Messziről nézve a lelkigondozás nagyon szépnek látszik - rejtélyesnek, ösztönzőnek, és kihívásokkal telinek. Közelről viszont meglátod a szépséghibáit is. Mivel a lelkigondozás bonyolult, kimerítő és néha frusztráló is tud lenni, könnyen elveszti a varázsát." [35] Elgondolkodom azon, hogy lehet-e konkrét élethelyzetekre és problémákra mindig megbízható bibliai útmutatást találni? Hogy ez a visszavezetés minden esetben megnyugtatóan működik-e? Egy vélemény erről: "Tapasztalataink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy ugyan minden lelkipásztor nagyon jól ismeri a Bibliát, többségük mégsem tudja, hogyan használják azt a problémákkal küzdő hívők javára. Teológiai meggyőződéseinknek gyakorlatiasnak kell lenniük!" [36] Mivel én is igyekszem rendszeresen olvasni a Bibliát, a hiányosságaimból érzem, milyen fontos a pontos Írás-ismeret. Nem tudom a hit mélysége átsegíthet-e a nehézségeken, ha nincs mellette kellő tájékozottság az Bibliában.
 
Mikor szupervíziót tanultam, felmerült bennem, hogy a kliens megértése, elfogadása mellett hogyan biztosítható valamiféle objektivitás, hogy reálisan meg tudjuk ítélni a problémákat. A képzésen most választ kaptam: nem kell mindent a lelkigondozónak megválaszolnia. Hiszen a megoldás Istennél van, és rábízhatjuk a gyógyítást, ha úgy érezzük, mi már nem tudunk a partnerünknek segíteni. Ez jó értelemben felold egy lelkiismereti dilemmát. Ezért ajánlja Lichi is írásában, hogy ne hosszú, vég nélküli beszélgetésekbe bonyolódjunk a lelkigondozás során, hanem néhány alkalomra korlátozódjon az. S ha úgy érezzük nincs eredménye, nyugodtan hagyjuk abba. "Ezeken az alkalmakon, segítse a személyt, hogy meg tudja nevezni problémáját, felfedezze a megoldást és elhatározza, melyik lenne a legjárhatóbb út a probléma megoldására. A modell, amelyet pásztorok számára ajánlok, egy rövid, megoldás-központú stílus a hosszú távú pszichoterápiás modellel szemben." [37] Kiemeli azt is, hogy a gondozott személy számára erősségeit és lehetőségeit hangsúlyozzuk a problémáiban való parttalan elmerülés helyett. Ha a lelkigondozó súlyos esettel találkozik, például akut szenvedélybetegséggel, arra szakosodott intézményhez irányíthatja tovább az azzal küszködőt.
 
A helyesen alkalmazott pszichológiai módszerek is lehetnek eredményesek a biblikus lelkigondozásban éppúgy, mint egy testi betegség gyógyításában a penicillin. Mindig az egész embert kell néznünk, akinek imádsággal és gyógyszerrel egyaránt segíthetünk. A modern pszichológia nekem is adott már segítő megoldásokat. Ha csak a gyógypedagógiát veszem, amely megtanítja, hogyan értelmezzem saját testképemet vagy hogyan tudok mozogni, közlekedni az utcán.
 
Sajátos feladat mindenképpen, ha a keresztény lelkigondozó világi környezetben végzi a szolgálatát. Először mindig a gondjával hozzánk forduló embert nézzük, és csak a megoldás felé segítve foglalkoztathat bennünket a hithez való viszonya. Krízishelyzetekben nem egy példa van arra, hogy ott, ahol a pszichológia már nem tud segíteni, a Biblia szavai lépnek be és adhatnak lelki kapaszkodót.
 
Számomra mindig megszívlelendőek a toleranciára, mások vallási meggyőződésének világnézetének tiszteletére figyelmeztető szavak. Ez a lelkigondozásban különösen fontos, hiszen a bizalom alapja. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy néha szélsőséges legyek, ami hitbeli érzékenységet sérthet. Mikor érzem ennek veszélyét, inkább igyekszem elhallgatni, ami a lelkigondozásban nem elég, hiszen az egy beszélgetésen alapuló kapcsolat. Ugyanakkor a tolerancia nem jelentheti azt, hogy a saját vallási kötődésünket elfedjük. Ez a hitelesség rovására menne. Reisinger János a már hivatkozott előadását ezzel az igehellyel kezdte: "A parancsolatnak vége pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet." (1Tim 1,5) Számomra ez jelenti talán a legnehezebb feladatot: hogyan őrizhetem meg úgy a hitemet, hogy egyben elfogadó is legyek? Hogy teljes szívvel átérezzem: "Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét." (Jób 6,14)
 
 
Tapasztalatok és tanulságok
 
 
Örülök, hogy bekerülhettem a lelkigondozói képzésre. Gyakran volt olyan érzésem az életben, hogy a véletlenek sodornak különféle helyekre. Alapvetően mindig az Isten nyomába eredtem. Azt hiszem ez a fő motivációja az életemnek. Sokat adott nekem az, hogy ebben a környezetben tanulhattam. Újra megerősödtem abban is, hogy mennyire jó egy odafigyelő közösség, amelyik nagyjából egy irányba halad és megegyező értékek mentén.
-->
Címkék: ...