Ha e napló olvasója nő, akkor azért ajánlom neki az írásom, hogy lássa, a teste és a lelke képes a szülésre és csodás élmény lehet a szülés, ha az természetesen zajlik le. Tehát minden nőt bíztatok rá, hogy kórházban is szülhet szinte otthoni körülmények közt, békésen és tegye is azt. A férfi olvasóknak pedig javaslom, hogy ne féljenek az apás szüléstől, mert egy ilyen élmény után bölcsebbek lesznek, nagyobb empátiával lesznek édesanyjuk, feleségük, párjuk, és minden nő iránt.
Jó olvasást!

Már reggel úgy ébredtem, hogy miért kell ma menni, mikor még nincs semmi jel. Hogy még csak három napos késésben vagyunk, a terminushoz képest. Azt reméltem, hogy megvizsgálják majd a méhlepényt és azt mondják, hogy még jöjjek haza és érleljem a dolgot. Hiszen egy hét csúszás normális és úgy tudom még a kettő is megengedett. De, hát, ha azt mondják, hogy be kell menni, hát úgy teszünk. Felkeltünk reggel és összeszedtük a már hónapok óta előkészített bőröndöt, vajúdáshoz csomagot, amiben némi inni és ennivaló volt. Az iratok és zenei CD-k, hogy kellemesebb legyen a hangulat. Hívtunk egy taxit. Miközben a taxi felé mentem valami fájásféléket éreztem. Vonatra szálltunk. Próbálgattam a fényképezőt, hogy majd jó képek készülhessenek a születésről. A metrótól segített minket egy kórházi dolgozó, aki épp a szülészeten dolgozik. Én be akartam jelentkezni a betegfelvételen és megvárni a saját orvosom és szülésznőmet, de ő erősködött, hogy rögvest menjünk a kilencedikre, a szülészetre és ott majd kézbe vesznek addig is. A szülészeten én naivan rábíztam magam az első szembejövő nővérre. Aki azzal kezdte, hogy: "Indítunk?" - gondoltam magamban, miért indítanánk attól, hogy behívtak? Pár perc múlva indulat lett bennem és azt gondoltam: "Indítunk téged hazafelé", de engem biztosan nem indítgat senki. 8 órakor feltette nekem a ctg-t. Azt mondta, hogy az ágytámlát felhajtja, így majdnem ülő helyzetben leszek, kényelmes lesz. Annak is tűnt. Aztán éreztem, hogy eltűnik a gyerek szívhangja. Tudtam, hogy rosszul fekszem és ha sikerül helyzetet változtatnom a hang vissza fog térni. De bárhogy próbáltam forgolódni nem történt semmi. Egyszer csak jön a nővér és borzalmas pánikot kelt. Az ügyeletes orvosnak kiabál, majd rájőve, hogy van nekem saját orvosom felhívja őt és neki magyaráz, hogy jöjjön gyorsan, mert indítani kell, mert a gyerekkel baj van, biztosan a köldökzsinórral van valami. Bosszankodtam, hogy miért intézkedik helyettem. Miért hívja fel az én orvosomat, amikor én nem akartam felhívni. Az volna a jó, ha segítene másként feküdni. De nem figyelt rám. Megérkezett a szülésznő és a szülészorvosom is. Többször elmondtam, hogy nincs semmi baj, csak rosszul feküdtem. Szerencsére elfogadták. És én is megnyugodtam egy kicsit. Tovább ment a ctg, amit a szülésznő figyelt. Közben beszélgettünk a férjemmel és azon tanakodtunk, hogy miért zavarkodott az a nővér. Hogy nem kéne itt lennünk, jobb volna haza menni. Közben ott ültem egy szülőszéken bugyi nélkül, ctg-vel felszerelve. Majd jöttek néhányan szülőszobát nézni. Valaki odakérdezett: "vajúdgatunk?" Mondom: "Halványan." De, legszívesebben azt mondtam volna, hogy: "Én nem vajúdgatom, csak mások gondolják azt." Vagy azt mondtam volna, hogy persze, "ez az elvárás". De az is felmerült bennem, hogy azt felelem: "Á dehogy, éppen hajat mosok. Nem látja?" Kilenc körül történt meg az első vizsgálat. "Még nincs egy ujjnyi." - mondta az orvosom a szülésznőnek, miközben kézzel tágította a méhszájamat. Én közbevetettem, hogy még csak három napos késésben vagyunk. Gyengéden utalva rá, hogy nem kéne ezt csinálni. Nem jött még el ennek az ideje, ne erőltessük, tudja az a gyerek, hogy mikor akar jönni. A tágítás után elhangzó mondat az volt: "Most már egy ujjnyi." Hülye dolog, de az jutott róla eszembe, amikor egy héttel korábban a szülészeten feküdtem a ctg alatt és közben a szomszéd szülőszobában dolgozó kőművesek közt az alábbi párbeszéd zajlott:
- A kurva életbe!
- Nem baj, majd kifújjuk purhabbal…
Hát valami ilyen gondolatom támadt. Nem egészen olyan volt, mint, amilyennek lennie kellett volna, de megcsináltuk. Illetve megcsinálták helyettem, a testem helyett. Bevettük magunkat a legszebb szülőszobára, ahol kád is volt. Alapítványi pénzből alakították át a régi műtőt egy hálószobára emlékeztető szobává. A vajúdáshoz volt egy szép nagy franciaágy, egy nagy sarokkád paravánnal leválasztva, egy modernebb szülőágy, szülőszék, nagy labda a vajúdást megkönnyítendő eszközként. Volt benne CD lejátszó is. Szóval igazán otthonos szoba volt. A szülészeten a legtöbb szülőszoba egy pici hely, részben elszeparálva egy függönnyel, vagy egy üvegtégla fallal. Én csak ellető bokszoknak hívtam őket. Mert olyan praktikus elgondolás alapján készültek, mint a lovardák ellésre készített részei. Nem túl otthonosak és intimek.  Két szülőszoba volt, amelyik nagyobb volt. Valószínűleg régi műtőkből lettek átalakítva.  Nagyon jó volt, hogy üres volt ez a nagy és barátságos szoba és le tudtuk foglalni. Kezdtünk fészket rakni. Elmondtam a férjemnek és a szülésznőnek, hogy sürgetve érzem magam. Hogy stresszel, hogy elvárják, hogy ma ebből szülés legyen. Így nem tudok figyelni. Voltak fájások, de beszélgettünk, meg fényképeket csináltunk, egyszóval jól elvoltunk. Ez a szakasz szerintem otthon is történhetett volna, így még fesztelenebb lett volna az eleje. Azt írja a szakirodalom, hogy a fájások a menstruációs görcsökhöz hasonlítanak. Nem tudom, hogy aki írta, hogyan szokott menstruálni, de engem egyáltalán nem emlékeztetett arra. Ötféle fájdalmat tudtam a vajúdás alatt megkülönböztetni, amiből csak kettő emlékeztetett minimálisan a menstruációs görcsre. A kezdő szakaszban éreztem a hátamnál fájdalmat és az alhasban. Ezek emlékeztettek a menstruációs görcsre. Később jött egy olyan fájdalom, amit én nem is hittem fájásnak. Már hetekkel korábban is volt, de én azt hittem rá, hogy csak a gyerek domborítja a hátát és ez tkp. nem is fájdalomszerű érzés volt. Inkább csak kicsit kellemetlen. Ez olyan érzés volt, mintha a hasam keményedne felül, olyan gyomortájban. Elmondtaa szülésznő, hogy az a méhem és összehúzódva tolja lefelé a gyereket. A negyedik féle fájás, amikor azt éreztem, hogy tolódik lefelé a gyerek. Ez olyan pisilni és kakilni kell érzés. Később ez változik, már csak kakilni kell érzés és a legvégén pedig már érezni a nyomást a gáton és a hüvely-izmokon és a szeméremajkak táján. De ez már a kitolási szakaszban van. Telt-múlt az idő, de még délután kettőkor is csak egy ujjnyi tágulásnál jártunk. Az volt a jó, hogy végig a vajúdás órái alatt elmondtam, hogy milyen testi és lelki jelenségeket érzek, úgy, mint a fókuszban, vagy a szupervízió során. Ezekre a szülésznő és a férjem mindig tudtak reagálni. Kimentem pisilni, a szülésznő kikísért. Találkoztunk az orvosommal. Kérdezte a szülésznő, hogy megvizsgál-e az orvos. Mire mondta, hogy: "Majd, csak ha burkot repesztünk." Mondom a szülésznőnek, hogy haza akarok menni. Mondja, hogy nem lehet, már nem engednek haza, mert reggel volt az a gond a ctg-vel. Megdöbbentem. Engem még sehol nem tartottak bent akaratom ellenére és egyébként is, az csak múló probléma volt. Csak rosszul feküdtem. Úgy éreztem besétáltam egy kelepcébe. Visszamentünk a szülőszobára. Meg voltam rémülve. Burkot repesztünk? De hát miért? Nem akarom. Lefeküdtem a férjem mellé a nagy francia ágyra. Hallottam, hogy ő már-már elaludt. Elkezdett bosszantani, hogy miért szendereg, amikor engem mindjárt megrepesztenek. Mikor kicsit felébredt, mondtam neki, hogy burkot akarnak repeszteni. Megbeszéltük, hogy a legjobb lenne saját felelősségre haza menni. Minek bohóckodunk itt, ebből még sokára lesz gyerek. De, elég jól vagyunk szocializálva, így aztán nem mentünk sehova. Mert, hát itt biztos jobban tudják, hogy mit kell tenni, mint mi. Aztán sokszor elképzeltem, hogy a szülészorvossal vitázom a repesztésről. Aztán megfontoltam magam. Ha most itt hergelem magam, az csak árt. Megpróbáltam figyelni a férjem légzésére és én is ellazulni. Azt mondogattam magamnak, hogyha repesztésre kerül a sor, kiállok magunkért. De az lenne a legjobb, ha megtörténne magától. Mondogattam magamban, hogy el fog indulni, meg fog repedni. Azt hajtogattam, amit a szülésznőtől hallottam korábban: "Minden gumiból van odalent és ki fogom engedni a babát." Negyed négykor hallottam egy pukkanást és tudtam, hogy ez a burok. Felkeltem hát, hogy kimenjek a WC-re és szóljak a szülésznőnek. Erre pont, amikor felkeltem az ágyról és csorgott a bokámig a magzatvíz, bejött vagy öt ember, hogy megnéznék a szülőszobát. Hát ez remek. Jegyeket kéne szednem gondoltam és tovább haladtam mellettük a szülésznő felé. Komolyan nem tudom, hogy miért hiszik azt az emberek, hogy csak a kitolási szakban nem illik zavarkodni egy szülőszobán. Ennyit a háborítatlan szülésről morogtam magamban. Kiértünk a WC-ig. Találkoztunk az orvosommal. A szülésznő büszkén mondta neki, hogy spontán burokrepedés történt. Mondták, hogy még várjak, mert a vizsgáló foglalt. Addig néhányat pisiltem és igyekeztem rendbe hozni magam. Vizsgálat következett. Gyanakodva néztem, hogy a vizsgáló szék alá valami lavórfélét tettek, de nem kérdeztem semmit. Felfeküdtem és elkezdődött a vizsgálat. Egy idő után gyanút fogtam, hogy ez nem csak vizsgálat. Sokáig tart és folyik belőlem a víz. Amikor leesett, hogy mi történik, tiltakozni kezdtem. Mire azt a választ kaptam, hogy: "Csak azt mondhatom, hogy mikor pihenjünk meg." Illetve azt, hogy "Ezzel két óra vajúdást megspórolunk." Megspórolunk? De, kinek, minek. Én igazán ráérek, nem terveztem mára mást, nincs tárgyalásom a szülés után. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy ez az én testem, az én gyerekem, az én magzatvizem és az én szülésem. De, nem mondtam semmit. Úgy éreztem fizikailag és lelkileg is alul vagyok. Talán még véleményem se lehet. Megtartottam hát magamnak, amit gondoltam. Mint egy vert hadsereg úgy mentem vonultam vissza a szülőszobára. Igen, én olyan nyápic vagyok, hogy kell két órát spórolni nekem, mert nem bírnám ki gondoltam. Visszaérve elpanaszoltam magam a férjemnek. Nem voltam már erős szülő nő. Kisgyerek lettem. Aki pityergett, hogy elvették, ami az övé. A szülésznő vállán sírtam egy kicsit és arról panaszkodtam, hogy az a víz a babáé volt és biztos fontos volt, hogy ne menjen el egyszerre. Ő nyugtatott, hogy nem olyan nagy baj az és, hogy segítségül kaptam, amit kaptam. Hamarosan összeszedtem magam és már nyugodtan megkérdeztem: "Milyen segítségekre számíthatok még?" Erre elmondta, hogy még jön majd a gátmetszés. Mondtam, hogy szeretném elkerülni. Mondta, hogy azon lesz, hogy úgy történjék, ahogy szeretném. Gyorsulni kezdtek a fájások. Úgy éreztem, mint akit jól megpörgettek a körhintán. Félni kezdtem. Úgy éreztem, hogy ezt nem fogom bírni erővel. Egyre jobban féltem. Féltem és stresszeltem. Nem igazán jutottam túl a traumán. Meg akartam nyugodni, le akartam lassulni. Kértem, hogy had mehessek a kádba. A szülésznő nem örült a dolognak, mert tudta, hogy gyorsulnom kell. De, én lelki nyugalomra vágytam és tudtam, hogy a víz meg fog nyugtatni. Szépen le is nyugodtam a kádban. De, azért az ismeretlentől való félelem, az erősebb fájdalmaktól való félelem megmaradt. Gyakran mondogattam, hogy félek a fájdalomtól. Tudtam, hogy át kellene adnom magam a fájdalomnak és akkor jobb lenne. Talán túl sokszor mondta el anyukám gyerekkoromban, hogy én nem bírom a fájdalmat és mi lesz velem, ha szülni kell. Talán túl sok nőtől hallottam, hogy a szülés elképzelhetetlenül nagy fájdalom. Nem elképzelhetetlen és elviselhetetlen fájdalomról van szó. Ismeretlen fájdalomról van szó. Ez nem olyan fájdalom, mintha valamid megsérült volna. Ennek ritmusa van. Az félelmetes számomra benne, hogy jön, és nem tehetek ellene semmit. Pedig nem is ellene kellene tenni, hanem engedni és hagyni. Tudtam, hogy ezt kellene tennem, de mégis féltem. Féltem, hogy egyszer csak akkora lesz a fájdalom, hogy nem bírok el vele. Pedig mindvégig elbírtam vele. Sőt a végén bírtam vele a legjobban. Magamtól is rájöttem, hogy hiába a lelki béke visszanyerése a kád víztől, tényleg nagyon lelassultam. De, jó volt ezt magamtól belátni. Kijöttem háta kádból. Folytattam a vajúdást a francia ágyon. Az órák csak teltek és még mindig csak 2.5 ujjnyi tágulásnál jártunk. Kezdtem feladni. Többet feküdtem, kevéssé bíztam a sikerben. Este nyolc körül a szülésznő felvetette, hogy oxitocint kellene kapnom, mert nincs ereje a fájásoknak. Nagyon elkeseredtem. Úgy éreztem, hogy hiába készültem természetesen szülni, nem vagyok rá képes. Ügyetlen vagyok. Közben pedig féltem, hogy az oxitocin úgy felgyorsít, mint a víz leengedése. Rettegtem tőle. A szülésznő várt még egy kicsit, de közben szelíden igyekezett meggyőzni arról, hogy nem lesz ez olyan rossz. Hogy csak annyit kapok, hogy egy kicsit növelje a fájások toló erejét. Hogy előtte kapok infúziót, mert nem igen tudtam enni a vajúdás alatt. Elmondta azt is, hogy attól, hogy beköti az infúziót, még fogok tudni mozogni, állni stb. Elfogadtam a dolgot. Lement a két infúzió és én csak feküdtem. Nem sokat haladtunk. A férjem és a szülésznő is próbált rávenni, hogy keljek fel, mert a gravitáció segíteni fog. Mondtam, hogy tudom, hogy azt kellene tennem, de már nincs erőm, elfáradtam és lelkileg sem bírom. Elmondtam sokszor, hogy inkább császározni kellett volna, nem megy ez nekem. Haza akarok menni, abba akarom hagyni az egészet. A szakirodalom szerint minden szülésnek meg van ez a fázisa. Van egy holtpont, ez általában 2.5 és 3 ujjnyi tágulásnál van. Ilyenkor megfárad testileg, lelkileg a nő. De, ha túljut ezen a válságon, akkor győzelmes lesz a vége. Nem tudom, hogy pontosan hogyan, de a szülésznő szép gyengéden rávett, hogy keljek fel. Alám tett egy lepedőt, hogy ne a padlót vérezzem, egyszóval felkínálta, előkészítette a helyzetet. Megtámasztottam a két kezem a szülőágyon és így állva vajúdtam tovább. Elmondtam, így állva, hogy már azt érzem, hogy a gátat nyomja a gyerek és, hogy a szeméremajkaknál is érzek valami feszülést. Megkérdezte a szülésznő hogy két fájás közt is érzem-e ezt, vagy csak, ha fájás van. Mondtam, hogy csak, ha fájás van. Elmondta nekem, hogy, ha két fájás közt is érzek egy folyamatos feszülést, akkor az már a vége, jön a fejecske. Ez az információ később nagyon jól jött, mert nem ijedtem meg az érzéstől. Nehéz volt ugyanis megszokni a fájásfajták közti váltásokat, hogy valami új történik, valami olyan szakaszba léptünk, ami még nem volt. De, mivel ő mindig mondta, hogy mi fog még velem történni, ez segített nekem. Egyszer csak benyúltam a lábam közé és éreztem a szeméremajkak közt kicsit beljebb a baba fejét, a hajacskáját. Ez nagyon nagy erőt adott. Végre kapcsolatba kerültem vele, tudtam küzdeni érte. Éreztem, már nem vagyunk messze a céltól. Rájöttem, hogyha szélesebb terpeszt veszek, és minden fájásnál beleguggolok, az segít. Két fájás közt pedig előre, hátra ringattam a csípőm. Meg is jegyeztem férjemnek: "Kitáncolom magamból ezt a gyereket. Minden fájásnál bíztattam őt. "Gyere kisfiam, gyere!" Hatalmas erőket éreztem magamban. Kizártam mindent és dolgoztam. Két dolog jutott az eszembe. Az egyik, hogy ezt kettőnknek kell megcsinálni és képesek vagyunk rá a kisfiammal. A másik, hogy most lenne alkalom zavartalanul, a gátmetszést elkerülve megcsinálni a kitolási szakaszt. A szülésznőt épp elhívták, mert segítenie kellett egy másik szülőszobán komplikációnál, Az orvosom meg azt hiszem az osztályon volt. A szülésznő, mielőtt kiment megvizsgált és úgy érezte, hogy négyujjnyi vagyok, és elől még van méhszáj, vagyis odébb van még a kitolás. Úgy gondoltam gyorsnak és csendesnek kell lennem. Amikor egyre jobban éreztem, hogy jön a fejecske, biztonság kedvéért felmásztam a szülőágyra négykézláb. Itt folytattam fájdalmas nyögések nélkül, figyelve a légzésre és bíztatva a kisfiamat. A beleguggolás-szerű mozdulatot négykézláb is folytattam. Hátra, hátra tolva a hátsórészemet. Egy idő után éreztem, hogy kicuppan a feje. Még vártam két-három másodpercet, majd mondtam férjemnek, hogy szóljon a szülésznőnek, hogy itt a gyerek. Én még nem sejtettem, hogy baj van, csak nem akartam a legvégén egyedül maradni, hiszen azért el kell látni azt az újszülöttet. A szülésznő megérkezett és látta, hogy fennakadt a gyerek válla a köldökzsinóron és, hogy lilul ám a kis feje. Nem tétovázott, hogy segítséget hívjon, inkább ő segített nekem. Mondta, hogy toljak és igyekezett kisegíteni a kisfiam vállát. Ekkor történt egy repedés a gáton. De, szépen kikerült a fiunk erre a világra. A születés időpontja 22:55. Tehát a teljes vajúdási idő durván 15 óra volt. Megkaptam a fiamat a mellkasomra. A köldökzsinórt nem vágták el még. Megpróbáltam mellre tenni. Ebben segítségemre volt egy másik szülésznő. Nem nagyon ment, de fontos volt a próbálkozás maga. Azt olvastam, hogy a későbbi szopás miatt nagyon fontos, hogy az első harminc percben mellre kerüljön a baba, mert ilyenkor a legerősebb a szopóreflex. Sajnos nem tudtam vele így sokat lenni, mert nem tudtam, hogy milyen lesz a lepény érkezése. Ideges voltam, hogy azt is meg kell még vajúdni, hogy fájni fog, így nem tudtam a fiamra figyelni és hamarosan kértem, hogy vigyék el. A szülésznőm mondta, hogy még a lepény hátra van és megfogta a zsinórt. Megrémültem. "Ki akarod húzni belőlem?" - kérdeztem. Mondta, hogy nem. Hogy erre csak egy picit rá kell tolnom és kijön magától. Így is volt. Ezen történések alatt férjem babázott. Megkapta még úgy magzat mázosan, majd miután megmosták, megmérték stb. már tisztán, rendbe téve is tarthatta a karjaiban. Megérkezett az orvosom is és gratulált mindkettőnknek. Én egy puszit is kaptam, ami nagyon jól esett, olyan közvetlen, családias érzés volt. Aztán össze varrt. (Ebben a naplóban megpróbáltam hűen visszaadni a lelkiállapotom hullámzását a szülés során. Fontos megjegyzésem, hogy semmiképp sem szeretném az orvosom úgy beállítani, mint aki rossz ember vagy rossz szakember lenne. Sokat köszönhetek neki. Csak nem mindenben egyeztettük előre az elképzeléseinket, elvárásainkat. Az én bátortalanságom volt az oka hogy  nem mertem kérni: csak akkor jöjjön, ha nagy a baj. Mivel első szülésem volt és nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá orvosi "segítség" nélkül. Szeretnék még vele szülni, megbízom benne s úgy gondolom vele meg lehet beszélni, hogy legközelebb ennél is kevesebb beavatkozás történjék.) Még két órát maradtunk a szülőszobán megfigyelésen. A szülésznő és a férjem ez alatt végig velem volt, ami nagyon sokat jelentett. Többször átbeszéltük a történteket. Nagyon jó volt a szülőszobán pihenni és beszélgetve kicsit feldolgozni az eseményeket. A szülésznőm nagyon gyengéd volt velem. Majd jött a betegszállító és levitt a szobámba. Nem igazán tudtam aludni. Ha álmodtam is, akkor újraéltem a szülést. Amikor meg ébren voltam, a gyerekek sírását hallgattam. Érte akartam menni, de csak a szobaajtóig jutottam. Túl gyenge voltam. Jó volt bizonyos szempontból, hogy éjjelre elvitték a kicsiket, mert tudtam valamennyit pihenni. De, ugyanakkor nehéz volt az elszakítottság. Első éjjel sok imát elmondtam, hogy élje meg a reggelt a kisfiam. Csak úgy tudtam megnyugodni, hogy megbeszéltem magammal, hogy ez az éjszaka még az ő küzdelme és, hogy Isten kezében vagyunk mindketten. Nagy öröm volt, amikor reggel éppen és egészségesen megkaptam. Az első szoptatás pedig maga a mennyei boldogság volt. Úgy csináltuk, mintha mindig ezt csináltuk volna.