" … Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen …"
(Vörösmarty Mihály)

Az alábbiakban nem verselemzést vagy irodalmi eszmefuttatást írok, hanem a versben szereplő kérdés kapcsán szeretném megfogalmazni a saját (sokak által osztott) kételyeimet az emberiség fejlődését illetően. Ezzel látszólag általánosítottam is a kérdést, mert kihagytam belőle a könyveket, s csak a fejlődést említettem. Szerintem Vörösmarty is ezt kérdezi, a könyvek itt csak a tudományt jelképezik.

Ment-e a világ elébb? Van-e fejlődés? Ezek a kérdések rögtön egy definíciós problémát vetnek fel: merre van az "elébb", milyen irányú változások minősülnek fejlődésnek? Szerintem a nehézséget az okozza, hogy az emberi társadalomban végbemenő változások eleve több síkon jelentkeznek, s míg egyes síkokban jól definiálható a haladás és meg is figyelhető, más síkokon vagy nem értelmezhető, vagy ha értelmezzük is valahogy, nem tapasztaljuk az értelmezés szerinti haladást. Vegyük tehát sorra ezeket a síkokat, metszeteket.

Kétségtelen, hogy az emberi tudás egyre növekszik, legalábbis összességében. A haladást itt úgy lehetne definiálni, hogy a világból egyre több dolgot értünk meg, és sok jelenséget nemcsak megmagyarázni tudunk, hanem reprodukálni is tudjuk a jelenséget (mint pl. a villámot). Sőt, a megszerzett ismerettel újat teremteni is tudunk, olyasmit, ami azelőtt nem létezett. Kétségtelen a haladás a technika fejlődésében, ezt fölösleges részletezni, mindenki rengeteg példával tudná illusztrálni. A technika fejlődése révén pedig eljutott az emberiség oda, hogy képes (lenne) megszabadítani magát a szűkölködéstől, vagyis az éhezéstől, ruhátlanságtól, hajléktalanságtól.

A kétségek inkább a társadalmi viszonyok tekintetében merülnek fel, ahogy már maga Vörösmarty is látta. A társadalmi viszonyok tekintetében is érdemes azonban különböző síkokban vizsgálni a változásokat, mert itt is lehetnek olyan síkok, amelyekben definiálható és megfigyelhető a haladás. Az egyik ilyen a szabadság és jogi egyenlőség (azt hiszem, a kettő nem nagyon választható szét). Elég csak arra gondolnunk, hogy mekkora utat tettünk meg a rabszolgaságtól a jobbágyságon keresztül addig, hogy ma már mindenkinek azonos szavazati joga van a választásokon. A fejlődés természetesen nem egyenes vonalú, hanem csak tendencia jellegű, amelyet különböző időszakokban és helyeken szörnyű visszaesések szakítanak meg (ld. a 20. század totalitárius rendszereit a koncentrációs táborokkal, gulágokkal). Ennek a síknak egyik alsíkja a büntetések jellege, amelyben a szörnyű kínzásoktól mára eljutottunk a kínzások és kivégzések megszüntetéséig.

A társadalmi viszonyoknak egyik olyan síkja, amelyben meglehetősen kétséges, hogy beszélhetünk-e haladásról, az emberek közötti egyenlőtlenség, amely a formális jogi egyenlőség ellenére fennáll, és még fokozódhat is. Itt elsősorban a gazdasági egyenlőtlenségről van szó, a hatalom tekintetében meglévő egyenlőtlenség is jelentős mértékben a gazdaságiból eredeztethető. A hatalmi egyenlőtlenséget korlátozza a jogi egyenlőség, a gazdasági egyenlőtlenségnek azonban kapitalista rendszerben nincs korlátja, s jelenleg világviszonylatban éppen az egyenlőtlenség növekedését figyelhetjük meg. Tehát ha ebben a síkban a fejlődést úgy definiálnánk, mint a gazdasági (vagyoni és jövedelmi) egyenlőtlenségek csökkenését (s szerintem ez elég ésszerű definíció lenne ebben a síkban), akkor itt nehezen tudnánk fejlődési tendenciát felmutatni a történelem során. Vörösmarty maga is ebben a vonatkozásban fogalmazza meg a fejlődéssel szembeni kételyeit:

"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."

Az idézet persze többről is szól, mint a gazdasági különbségről: arról, hogy akik nem nyomorra születtek, azok megtehetnék, hogy - megszabadulva a puszta fennmaradásért folytatott küzdelem nyűgétől - valamilyen magasabb célnak szenteljék az életüket (s ez által üdvözülhetnének). A gazdagok zöme persze nem ezt teszi. S itt most átlépünk egy másik olyan síkba, ahol a legproblematikusabb bármilyen haladás definiálása és megfigyelése.

Boldogabbak lesznek-e az emberek az által, ha nő az anyagi jólétük? (Ez azért is fontos kérdés, mert a gazdaságpolitika is a GDP növelésében fogalmazza meg az elsődleges célját.) Az megfigyelhető, hogy a nagyobb anyagi gazdagsággal rendelkezők általában nem boldogabbak, mint a szerény jövedelmüket beosztani kényszerülők. Ugyanígy az anyagi javaknak az a sokfélesége, amely a mai ember rendelkezésére áll, nem teszi boldogabbá a régi korok emberénél. Ebben a tekintetben tehát az emberiség minden vívmánya fölöslegesnek tűnik. Statikusan nézve talán az is. A meglévő nagyobb vagyon nem okoz nagyobb örömet, mint a meglévő kisebb vagyon. Ugyanakkor örömet okoz a vagyon növekedése. Bárki tapasztalhatja, hogy egy megszerzett tárgy vagy ajándék viszonylag rövid ideig (gyakran pár napig) jelent örömet, s amikor megszokta, eltűnik ez a varázslatos hatás. Ugyanakkor az elvesztése bánatot okozna, ezért általában ragaszkodunk a meglévő tárgyainkhoz. Az anyagi javak vonatkozásában tehát a szerzés okozza az örömöt, ezért van az, hogy a gazdagok sohasem állnak le a gazdagságuk gyarapításáról. Ebből a mókuskerékből csak úgy lehet kilépni, ha más dimenzióban keressük az öröm forrását. A testi örömökről persze tudjuk, hogy korlátosak: "Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget" (Vörösmarty: A merengőhöz), s ezek feltételezik az előzetes "kiéhezést":

"A kéjet, amit egy ital víz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,"
(Madách: Az Ember Tragédiája)

Milyen más dimenzióban van lehetőség folytonos örömszerzésre, boldogságra? Ezt maga Vörösmarty is kérdezi előbb idézett versében:

"Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm."

Azt látjuk, hogy az emberek zöme ezekben a formákban kergeti hasztalan a boldogságot. Vörösmarty tanácsa: "csak a szerénynek nem hoz vágya kínt".  Ehhez egy kis anekdotaszerű történet Szókratészről, amit ha jól emlékszem Xenophón beszél el valószínűleg az  Oikonomikosz c. művében. (Nem tudom újból megtalálni a helyet, ahol ezt olvastam, ezért csak emlékezetből írom.) A közismerten szegény Szókratész azzal képeszti el az egyik gazdag barátját, hogy azt mondja neki: "Én gazdagabb vagyok nálad". A barátja megkérdezi tőle: "Mit gondolsz, mennyit kapnál a vagyonodért, ha eladnád?" "Legföljebb 5 minát." "És ha én eladnám a vagyonomat?" "Legalább 500-at." "Hát akkor hogy mondhatod, hogy te gazdagabb vagy, mint én?" "Hát csak úgy, hogy ami nekem van, az nekem bőven elég, de ha neked háromszor annyid lenne, akkor is kevesellnéd."

Azt hiszem, a másik dimenzió, ami az elfogadható létfenntartás mellett a boldogság forrása lehet, az az, ha valaki magában a tevékenységben, problémák megoldásában leli örömét, s nem a tevékenység anyagi hasznában. Az örömöt csak fokozhatja, ha a tevékenységet egy kisebb vagy nagyobb emberi közösség számára végzi. Ezen a területen kimeríthetetlenek a lehetőségek, s nem kell a gazdagság végtelen hajszolásával keresni az örömet. Ehhez azonban olyan értékrend kell, olyan tudati szint, amelynél az ember mintegy felülről tudja nézni magát és a társadalmat. Képes társadalmi szinten gondolkodni, s ezt érvényesíteni a saját életében is (vagyis azt tekinti maga számára jónak, ami jó a társadalomnak is, mégpedig hosszú távon), s megpróbálja a többi ember tudati szintjét is a társadalmi tudatosság szintjére emelni. (Valami ilyen embertípusnak képzelem el Nietzsche "Übermensch"-ét.) Ebben a dimenzióban tehát az jelentené a haladást, ha egyre több ember emelkedne fel a társadalmi tudatosság szintjére, s hagyná maga mögött a koncon való marakodás még félállati szintjét. Az ember akkor emelkedik ki teljesen az állatvilágból, ha képes felülemelkedni az egyéni haszonszerzésen. Manapság mintha egyre gyakrabban kerülnének szóba ezek az értékek, különösen a globális ökológiai válság fényében, amelyben könnyebb látni az egyéni és a társadalmi érdek azonosságát, hiszen a közös pusztulás veszélyével nézünk szembe.

Talán annyi kiegészítést az utolsó bekezdéshez, hogy itt talán nem is helyénvaló az öröm ill. boldogság kategóriák használata, hiszen a társadalmi szintű tudattal megáldott ember nem feltétlenül boldogabb, sőt. (Sok nagy ember eléggé megkeseredett volt élete vége felé, maga Vörösmarty is.) Ők nem az egyéni boldogságot keresik, hanem mintegy feloldódnak a közösségben, a közösség sorsának alakulása szerint örülnek vagy bánkódnak. Ők túl vannak ezeken az individuális kategóriákon, s mivel életük küldetés, ezért a saját sorsuk igazán nem is foglalkoztatja őket. Ezért fel se merül bennük, hogy életük értelmetlen lenne. Hadd említsek ehhez megint egy  anekdota-szerű történetet (a feleségem hallotta egyszer a rádióban). Amikor egy újságírónő meglátogatta Teréz anyát, s látta, hogy mit csinál, kifakadt belőle: "Ezt semmi pénzért nem csinálnám." Mire Teréz anya: "Pénzért én sem." …