Idén nyár végi találkozónknak ez lesz a témája, Hadas Miklós és Horváth József bevezetőjével. A témához egy átfogó történeti munka:
Sir Angus Fraser: A cigányok. Osiris Kiadó. Budapest. 2002.
A nemrégiben elfogadott Európai Roma Stratégia teljes szövege:
http://erlauer9.nolblog.hu/archives/2011/05/26/Europai_Roma_Strategia/
És egy írás, amelyet - más gondolatokkal együtt - szintén át fogunk beszélni.:

HADAS MIKLÓS
A szoclib közértelmiségi és a cigányok
(Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 36. szám, 2009. szeptember 4.)
http://www.es.hu/hadas_miklos;a_szoclib_kozertelmisegi_es_a_ciganyok;2009-09-06.html
 

A saját házunk tája előtt szeretnék söprögetni.

Az elmúlt hónapok során erős kételyek halmozódtak föl bennem a cigányság helyzetével kapcsolatos szoclib közbeszéd relevanciáját illetően. [1] Nemcsak azzal van gondom, ami az egyes szövegekben megfogalmazódott, hanem azzal is, ami azokból hiányzik. Az olvasót arra kérem: ne arra koncentráljon, hogy kivel, hanem arra, hogy mivel vitatkozom! Nincs olyan illúzióm, hogy írásom a cigányság helyzetével kapcsolatos legfontosabb kérdéseket taglalná: tisztában vagyok azzal, hogy a mélyvalóság drámai kilátástalanságához képest mindaz, ami itt következik, joggal minősíthető egy jóllakott értelmiségi narcisztikus okoskodásának.

Kezdjük az alábbi idézettel: „A magyarországi cigányság nagyobbik része olyan helyzetbe sodródott, mely nem csak emberhez méltatlan: veszélyes is. Feszültséget gerjeszt a társadalom alá szorult kisebbség és a többség között, melynek a jövedelemszerzés lehetőségeitől megfosztott embereket így vagy úgy el kell tartania. Az éhség tyúklopásra, a fagy falopásra kényszerít. Az iskolázatlanságra ítélt emberek előtt az uzsorázás, pénzbehajtás villantja föl a kiemelkedés egyedüli lehetőségét." [2] (Az én kiemelésem: H. M.)

A kurzívval szedett szövegrész azt valószínűsíti, hogy a szerző nem ismeri a közeget, amellyel kapcsolatban fölhatalmazva érzi magát a nyilvános megszólalásra. Nem vall ugyanis elmélyült valóságismeretre, ha valaki azt föltételezi, hogy a tyúkot és fát lopó éhező cigányok közül kerülnének ki az uzsorakölcsönt nyújtó kamatos emberek. Elmélyültebb argumentáció híján is belátható, hogy a kamatos pénz intézményrendszere nem érthető meg a cigányközösségek belső tagolódásának, és ennek részeként a klientúra- és kizsákmányolási formák tradicionálisan létrejött lokális és belső struktúráinak figyelembe vétele nélkül. Cigány és cigány között ugyanis óriási különbségek lehetnek a „kirekesztettség", a „társadalomalattiság", vagyis a mélyszegénység mértékét illetően. Gondoljunk például azokra a cigány apákra, akiknek nem marad más választásuk, mint saját lányuk prostituálása révén fizetni a kamatos embereknek! Nyilvánvaló az is, hogy a cigányok más létföltételek és életmód-viszonyok között élnek (következésképpen más lehetőségeik vannak a kiemelkedésre) a leghátrányosabb kistérségek szegregált gettófalvaiban, mint a külvárosi panel- vagy a belvárosi slumosodó negyedekben. Abszolút nem mindegy továbbá, hogy valaki romugró-, beás- vagy oláhcigány-közösségbe születik, miképpen a foglalkozási tagolódás jelentősége sem elhanyagolható: elég, ha mondjuk a cigányzenész, az ószeres, a teknővájó vagy a mezőgazdasági idénymunkás közötti különbségekre utalunk! Vagyis nem csupán szociológiai tényként nem tartható az a homogenizáló és sztereotipizáló állítás, mely az uzsorázást a „kiemelkedés egyedüli lehetőségeként" tünteti föl, hanem súlyosan sértő ama cigány származású tíz- és százezrekre nézve is, akik hihetetlen erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a legális és legitim intézményrendszer keretei között maradva próbáljanak meg fölemelkedni.

Lássunk egy másik idézetet: „Az egész politikai elit menekül a romakérdéstől, ki merre lát. A pár hónapja megalakult LMP igényes, okos, finom emberekből álló elitkultúrája éppúgy retteg a romákkal való szolidaritás kinyilvánításától, mint a hagyományos pártok. Az LMP sorsa azt bizonyítja, hogy amíg a romák a magyar többség szempontjából primitív törzs tagjai, akikről olyan erőszakos és buta emberek hivatottak gondolkozni és »gondoskodni«, mint Monor polgármestere, valóban nem lehetséges más politika."[3] (Az én kiemeléseim: H. M.)

Véleményem szerint komoly aggályok merülhetnek föl e néhány mondat valóságtartalmát és logikai koherenciáját illetően is, hiszen korántsem magától értetődő, hogy az egész politikai elit menekülne a romakérdéstől, mivel számos politikai formáció éppen a romakérdés meglovagolása, rejtett és kevésbé rejtett rasszista kitételek megfogalmazása révén próbál magának politikai tőkét kovácsolni. Azt sem látom bizonyítottnak, hogy az LMP rettegne a romákkal való szolidaritás kinyilvánításától. Százszor meggondolnám továbbá, hogy valakit nyilvánosan „erőszakosnak" és „butának" minősítsek, bármennyire ellenszenvesek is a nézetei. Akkor viszont rettentően elszégyellném magam, és nem győznék bocsánatot kérni, ha kiderülne: alaptalanul minősítettem. Ám ha emlékezetem nem csal, sem a fönti idézet szerzője, sem az ÉS szerkesztősége nem követte meg a monori polgármestert, amiért nyilvánosan rossz hírbe hozták őt a monoki polgármester helyett (ha megtörtént a bocsánatkérés, elnézést kérek figyelmetlenségemért). S jóllehet jelen esetben csupán egyetlen betű eltévesztéséről van szó, jelzésértékű az a Budapest-központú értelmiségi szemléletmód, melynek referenciahorizontjában Monor, illetve Monok nem jelent szignifikáns különbséget, holott a kistérségek, ahol a két település található, számos tekintetben olyan távol vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Természetesen sok olyan állítás is megfogalmazódik a szoclib sajtóban, amelyekkel maximálisan azonosulok. Így például osztom azt az álláspontot, miszerint a „politikai beszédet egy éve még a »segélyen élősködő cigányok« sztereotípia uralta, az idén már a »cigánybűnözők« sztereotípiája dominál" [4]. Azzal is egyetértek, hogy a „cigányozás kulturális kódja azt jelenti, hogy Magyarországon ma reflektálatlanul, mintegy zsigerből adhatók olyan magyarázatok, mint »lop, mert cigány«; »nem dolgozik, hiszen cigány« stb."[5]. Miképpen magam is „kártékony diskurzusnak tartom a roma esszencializmus/nacionalizmus versus felvilágosult, posztmodern individualizmus kettősségét, amely álláspontoknak, illetve vélt ideológiai sarokpontoknak számtalanszor tanúi vagyunk". [6] Hasonlóképpen elfogadom a következő tézist is: „mintha nem értenénk meg, hogy a korszerű roma kulturális identitás megteremtésére, megélésére képes tanult emberek tömege (!) az a közeg, amelynek hiánya újra és újra visszaüt". [7] (Az én kiemeléseim: H. M.)

Csakhogy!

Ha összeolvassuk a kurzívval szedett szavakat, fölfigyelhetünk arra, hogy a szerzők diskurzusról, kulturális kódról, kulturális identitásról, ideológiai sarokpontokról (stb.) írnak. Vagyis a szoclib közbeszéd előszeretettel értelmezi tárgyát a posztmodern társadalomelmélet által előtérbe állított kategóriák fogalmi hálója révén. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, amennyiben az értelmiségi önreflexió a célunk. Magam is tanítom Foucault-t és Butlert, így pontosan tudom, hogy a reprezentációk és a diskurzusok a hatalmi mikropolitika részeként foghatók föl. Csakhogy amennyiben a cigányság a tárgyunk, elkerülhetetlen, hogy kellő hangsúlyt fektessünk a társadalmi tények, illetve társadalmi viszonyok tanulmányozására is, mely jelenségek inkább a modern szociológia és kulturális antropológia nyelvén ragadhatók meg. Persze, a legtöbb szerző foglalkozik bizonyos társadalmi viszonylatokkal, ezeknek a köre azonban véleményem szerint jóval szűkebb a jelenség alapos megismeréséhez szükségesnél.

Eme utóbbi állításom alátámasztására az idézett cikkek ellenségképére utalnék. Ha megnézzük, kivel és mivel szemben lépnek föl a szerzők, azt láthatjuk, hogy mindenekelőtt a „politikai elit", a „központ", az egyes politikai pártok nem megfelelőnek minősített megnyilvánulásai állnak a bírálatok fókuszában. A szerzők kitüntetett jelentőségűnek ítélik a politikai (köz)beszéd ilyen-olyan - például retorikai - sajátosságait. (Hangsúlyozandó: nemcsak a Fidesz vagy a Jobbik jelenik meg a kritika tárgyaként, hanem a szocialisták vagy mondjuk a „roma nacionalizmust" elutasító „liberális retorika" is.) A diskurzusok mellett a másik fontos bírált jelenség a cigányok reprezentációja a médiában, illetve a tömegkultúrában. Itt éles bírálatban részesül például a Fábry-show vagy a Győzike-show, a „végtelenségig hiteltelen és ostoba celebkultúra", valamint lelepleződnek a médiareprezentáció különböző sajátosságai. [8]

Vannak aztán kitüntetett személyek is, akik alaposan megkapják a magukét. Benyomásaim szerint a szégyenpadra ültetettek képzeletbeli toplistáját Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány vezeti, őt szorosan követi Szabó Máté ombudsman, majd a miskolci rendőrkapitányt megvédő Léderer Pál jön a sorban. Mindhárom esetben a fölháborodás mértékét, hangnemét, továbbá a megszólalók hajlíthatatlan intoleranciáját erősen eltúlzottnak vélem. (Különösen azt követően, hogy például Szabó Máté visszavonta nyilatkozatát. Miért nem lehet - ha másért nem, egyéb érdemeire való tekintettel - egyszerűen megbocsátani neki?) Pásztor Albert esetében is sajnálatosnak tartom, hogy a bírálók csupán azt kifogásolták, amit mondott, ám azzal (szinte?) senki nem foglalkozott, hogy rendőrkapitányként mit tesz, vagyis hogyan végzi munkáját. Tudomásom szerint még hipotetikusan sem merült föl egyetlen bírálójában sem, hogy a teljes miskolci politikai paletta képviselői, a cigány szervezetektől az SZDSZ-en át a Jobbikig esetleg mégsem rasszizmusuk által vezérelve, hanem azért álltak ki a rendőrkapitány mellett, mert elégedettek a munkájával.

Vagyis a cigányságot előszeretettel tekintjük egy homogén, „társadalomalatti" létre kárhozhatott „underclassnak" [9], amelyet szinte kizárólag a többségi társadalom áldozataként láttatunk. Zavarba jövünk, ha ennek az áldozatként fölfogott homogén entitásnak bizonyos alcsoportjait - például a többi cigányt korántsem megélhetési kényszerből kizsákmányoló uzsorásokat, a prostituáltak futtatóit, a színesfém-tolvajokat vagy a csoportos rablást elkövetőket - alkalomadtán negatív színben kell föltüntetnünk. Legtöbbször még utalás szintjén sem teszünk kísérletet annak érzékeltetésére, hogy a cigányság nem homogén, hanem egy rendkívül tagolt és belső konfliktusokkal szabdalt embersokaság, melynek különböző alcsoportjait igencsak eltérő viszonyok fűzik a „többségi társadalomhoz" [10].

*

Ma Magyarországon egyre terebélyesedik egy differenciált, komoly pénzek fölötti rendelkezésért harcoló, erős konfliktusokkal tagolt közvetítő szféra, mely a többségi társadalom és a cigányság egyes alcsoportjai között igyekszik kapcsolatot teremteni. E szférában számtalan szakma képviselői tevékenykednek. A társadalomtudósok mellett jelentős a pályázati szakértők, projekt-tanácsadók és -fejlesztők köre. Nem feledkezhetünk meg az államigazgatási apparátusok tisztviselőiről sem, akik adott esetben az egyes pályázatokat kiírják, bonyolítják, ellenőrzik. Mivel e pályázatok jelentős mértékben uniós pénzeket használnak föl, a magyar államigazgatásnak együtt kell működnie a felhasználás mikéntjét ellenőrző uniós szakemberekkel is. A különböző háttérintézményekben dolgozókra is utalhatunk (vajon hányan tudják az ÉS olvasói közül, hogy például a Szociális és Munkaügyi Minisztérium néhány éve létrehozott egy országos esélyegyenlőségi hálózatot, melynek intézményei, az Esélyek Házai valamennyi megyeszékhelyen működnek?). Említenünk kell azokat az önkormányzati dolgozókat is, akik nap mint nap foglalkoznak a cigányság és a mélyszegénység problémáival.

Szerencsére ma már létezik Magyarországon egy erősödő civil társadalom is, melyben különböző aktorok a cigányság helyzetének javítására is törekedhetnek. Közöttük találhatók azok a regionális vagy szakmai alapon szerveződő civil szervezetek, kistérségi társulások, melyek ugyan elsősorban nem a romaintegrációt, hanem a vidékfejlesztést tekintik meghatározó célnak, ám könnyen belátható, hogy sikereik a cigányság esélyei szempontjából is nagy jelentőségűek lehetnek. Valószínűleg sokan hallottak már a régebben létező Autonómia- vagy Polgár Alapítványról, de rajtuk kívül is rengeteg olyan alapítvány, illetve filantróp értelmiségi kezdeményezés létezik, amelyek egy-egy telep, település kapcsán mozgósítanak szinte emberfeletti energiákat (gondoljunk csak Bódis Kriszta tevékenykedésére az ózdi Hétes-telepen vagy Pásztor Eszter szürreálisan ambiciózus freskófalu-programjára a csereháti Bódvalenkén!).

Utalhatunk ama civil kezdeményezésekre is, amelyek az uzsorát kiváltó kölcsönformák kidolgozására tesznek kísérletet (http://noba.hu, Európa Műhely Egyesület), vagy azokra, amelyek a helyi pénzek bevezetésének lehetőségeivel foglalkoznak (http://szivessegbank.hu, http://cyclos.szj.hu). Itt említhetők a Magyarországon önállóan és aktívan jelen lévő nagy nemzetközi civil szervezetek filiáléi (Máltai Szeretetszolgálat, Vöröskereszt, Amnesty International), továbbá az államközi szervezetek (pl. a United Nations Development Project) által finanszírozott pályázatok. A kis- és nagyegyházak papjai és lelkészei között is akadnak néhányan (nagy kár, hogy nincsenek sokkal többen!), akik önzetlenül, a szeretetelv jegyében rengeteget tesznek a cigányságért. És természetesen ebben a kontextusban említeni kell a cigány önszerveződés intézményeit a cigány önkormányzatoktól kezdve a növekvő számú helyi cigány szervezeten és cigány értelmiségin keresztül a politikai paletta valamennyi oldalán elhelyezkedő cigány politikai vezetőkig.

Ha a föntiek mellett figyelembe vesszük azokat a diákokat, önkénteseket is, akik idejüket, pénzüket nem sajnálva igyekeznek minél többet tenni a szegénység elviselhetőbbé tételéért, a cigányok integrációjáért, akkor Magyarországon tízezres nagyságrendűre becsülhetjük ama - zömmel diplomás - emberek számát, akik - sokszor napi szinten - e közvetítő szférában a cigányság és a mélyszegénység problémáival foglalkoznak. Közöttük akadnak fölületesek, tisztességtelenek és haszonlesők. Létezik a kontraszelekció is. Ám tapasztalataim szerint számos fölkészült, tisztességes és elkötelezett ember is található soraikban. Következésképpen sértőnek és igaztalannak tartom rájuk nézve, hogy ama kivételes esetekben, amikor a szoclib sajtóban szóba kerülnek, jó eséllyel csupán a „roma biznisz" vagy a „romafíliából kigömbölyödött honoráciori réteg" képviselőiként említtetnek. [11]

E személyek és szervezetek rendkívül differenciált és erős konfliktusokkal tagolt erőtereket képeznek. Gondoljunk csak arra, mennyire más a Pénzügyminisztérium vagy a Szociális és Munkaügyi Minisztérium érték- és érdekrendszere (és akkor még semmit nem szóltunk az egyes minisztériumi osztályok között fönnálló konfliktusokról)! Hasonlóképpen: az irányító hatóság, a pályázó, a pályázatíró, az önkormányzat, a civil aktivista és az uniós szakértő (stb.) eltérő beágyazottságából és érdekrendszeréből is számtalan konfliktus származhat. Vagy hogy a saját szakmámra is utaljak: a szociológusok között még abban sincs összhang, hogy ki tekinthető egyáltalán cigánynak. Az a személy, akit a környezete annak tart; vagy aki önmagát cigánynak vallja; esetleg az, aki e két szélső álláspont közötti mérési technikák együttes alkalmazása révén bizonyul cigányként operacionalizálható kutatási alanynak? (És akkor még egy szót sem szóltam a szociálpolitikai vagy az esélyegyenlőségi szemléletű megközelítések közötti különbségekről, nem érintettem sem az alkalmazott módszerekből adódó, messzire vezető eltéréseket, miképpen zárójelbe tettem az egyes kutatások paradigmahátteréből fakadó tudományos konfliktusokat is.)

Pedig mindez csupán a jéghegy csúcsa! A tudományos kutatásokra fordított pénzek mennyisége ugyanis eltörpül a pályázati forrásokból származó százmilliárdokhoz képest. Az egyes pályázati kiírásoknak köszönhetően jóval nagyobb erők mozdulnak meg, következésképpen a cigányság kapcsán ma az egyik „nagy téma" e közvetítő szféra elemzése volna. Arról nem is beszélve, hogy óriási szükség volna a nyomásgyakorlásra, a lobbizásra, a magyar államigazgatás és az uniós bürokrácia értelmiségi kontrolljának erősítésére. Rengeteg mindenen kellene ugyanis változtatni annak érdekében, hogy igazságosabbá és hatékonyabbá váljék a pályázati rendszer, és hogy sikeresebb legyen a mélyszegénységben élők társadalmi integrációja. Csakhogy, és ezt szeretném nyomatékosítani, a közvetítő szféra alig jelenik meg a szoclib diskurzusban, mivel többnyire fogalmunk sincs róla, hogy létezik! Pedig ha felelősségteljes közértelmiségiként kívánunk létezni, és szeretnénk valamit tenni a cigányság helyzetének javítása, illetve a mélyszegénység csökkentése érdekében, nem elegendő a diskurzusok és a reprezentációk kritikai elemzése. Tanácsos volna alaposabban megismerni mind a „mélyvalóság", mind a közvetítő szféra viszonylatait, és valamennyi jó szándékú partnerrel együttműködésre törekedve nyomást gyakorolni, szolidaritást vállalni, ellensúlyt képezni és kritikusan föllépni mindenhol, ahol szükségét érezzük! Addig, amíg nem késő.

[1] A „szoclib" fogalmát jobb híján használom. A terméketlen terminológiai viták elkerülése végett jelzem, hogy nyugodtan választhattam volna mondjuk az „ÉS holdudvarába tartozó" megjelölést is, csakhogy az sokkal nehézkesebb lett volna.
[2] Kis János: A cigánykérdés kriminalizálása. HVG, 2009. febr. 21. 46-47.
[3] György Péter: 2009 - annus horribilis. ÉS, 2009. máj. 8.
[4] Kis János: A cigánykérdés kriminalizálása. HVG, 2009. febr. 21. 46-47.
[5] Kovács Éva: A cigányozás mint kulturális kód. ÉS, 2009. febr. 20.
[6] György Péter: 2009 - annus horribilis. ÉS, 2009. máj. 8.
[7] György Péter: Miskolc, Veszprém, Ta­­tár­szent­györgy. ÉS, 2009. márc. 6.
[8] Például: „Ha a cigányokról úgy lehet beszélni, ahogy nálunk, ha a kortárs kultúrában láthatatlanok, ha csak a rémségek mítoszaiban kerülnek elő, akkor miért is kellene tisztelni őket?" (Az én kiemeléseim: H. M.) György Péter: 2009 - annus horribilis. ÉS, 2009. május 8.
[9] „Ezt az állapotot Ladányi János és Szelényi Iván néhány évvel ezelőtt az underclass fogalmával írta le. E kategória körül kialakult ugyan némi vita, mégis azt gondolom, hogy ez a kifejezés pontosan jelzi ennek a társadalmi helyzetnek a lényegét." Niedermüller Péter: Gondolatok a roma integrációról. ÉS, 2009. ápr. 30.
[10] Az egységes cigány „underclass" homogenizált toposza párhuzamba állítható a feminizmus második hulláma korai szakaszának nőképével. A múlt század hatvanas éveiben ugyanis a „patriarchátus" hatalmát megtörni igyekvő feministák előszeretettel állították középpontba a „nővérség" („sisterhood") generalizált és ho­mo­genizált fogalmát, hangsúlyozván, hogy minden nő a partriarchátus áldozata - osztályhelyzetre, fajra, lokális beágyazottságra (stb.) való tekintet nélkül. Később ezt az álláspontot sok kritika érte a feminizmuson belül: többen rámutattak, hogy például egy felső-középosztálybeli fehérbőrű egyetemi oktatónő és egy alsó származású munka nélküli fekete nő elnyomottságának mértéke, jellege és érdekei között jelentős eltérések lehetnek. (A társadalmi nemek hazai kutatásának is egyik fontos és kényes kérdése a cigány nők kétszeres - vagyis a többségi társadalom és saját férfijaik általi - elnyomásának problematikája.)
[11] Kovács Éva: A cigányozás mint kulturális kód. ÉS, 2009. febr. 20.

           Balázs János: Szétlátásaim a világba