(Megjelent: ÁVF Tudományos Közlemények  5. sz., 2001. november, 83-88. old.)

 

A racionalitás mindenhatósága

 Az elméleti közgazdaságtan legfontosabb eredményei a közgazdaságtan alapoktatásának fő  témáit képezik, s íly módon az egyetemi, főiskolai hallgatók ennek alapján nyernek képet a közgazdaságtanról.  A hagyományosan oktatott tematika két fő része a mikro- és a makroökonómia, ez nemzetközileg egységesnek mondható. Nagyjából egy évtizede a hazai közgazdaságtani alapoktatás is erre a tematikára épül, és fő mondanivalója is ugyanaz.  Ez a nemzetközileg egységes mondanivaló, vagy gazdaságfilozófiai alap az, hogy a gazdasági szereplők saját érdekeiket követve racionális módon döntenek vásárlásról, eladásról, árakról, tevékenységekről, és ennek hatására - ha a zavaró körülményektől eltekintünk - a gazdaságban kialakul egy egyensúly, amellyel minden szereplő meg van elégedve, és amely egyensúlyi helyzet Paretoi értelemben optimális,  azaz, bármely gazdasági szereplő helyzetén csak úgy lehet javítani, ha másvalakinek romlik a helyzete.   Ez a Smith féle "láthatatlan kéz"  dogmájának egy magas szinten kidolgozott változata.  A közgazdaságtan döntő mozzanata a választás, amelyre igényeink korlátlansága és erőforrásaink korlátozottsága kényszerít.

A keynesi makroökonómia ugyan abból indul ki, hogy  a makrofolyamatok nem vezethetők le közvetlenül a mikroeseményekből, és az önszabályozó folyamatok tökéletességének neoklaszikus feltételezéséből, továbbá az egyensúly létrejötte sem egyértelmű, de a "neoklasszikus szintézis", és a közgazdaságtan fejlődésének újabb fejleményei ugyanúgy racionális döntések eredményeként mutatja be a gazdasági mozgásokat, ugyanúgy determinisztikus függvény-kapcsolatokban ábrázolja az oksági összefüggéseket, mint a klasszikus mikroökonómia.
 A tankönyvekben szereplő mainstream közgazdaságtan a közgazdaságtani gondolkodás elméleti alapjait foglalja össze. Szép elmélet, még egzakt is, mégis - megítélésem szerint - nyugtalanítóan szembenáll a valósággal. Az absztrakt modellek magyarázó és szemléltető ereje csekély.  Hiába léteznek azonban a mainstream-mel szembenálló vélemények, - köztük kiváló tudósokkal, több Nobel-díjassal, a mainstream egyeduralma az oktatásban tartósnak látszik.  A tudományban és ennek megfelelően egy tudományegyetemen lehet létjogosultsága, a főiskolai oktatásban azonban, megítélésem szerint teljesen céltalan és értelmetlen.

 

A fogyasztói hasznossági elmélet érvényességéről

 Emeljük most ki az egyik legfontosabb gazdasági szereplőt, az egyéni fogyasztót, ill. a háztartásokat, ahogy az elméleti közgazdaságtan kifejtése is szokásosan ezzel kezdődik.   A fogyasztói elméleten látszik leginkább, hogy az elmélet milyen messzire szakadt a gazdasági valóságtól
 A háztartások elmélete ismert módon abból indul ki, hogy a fogyasztónak létezik egy nagyon határozott, egyértelmű értékrendszere a fogyasztási cikkekkel kapcsolatban, minden egyes termékre, és azok tetszőleges kombinációira vonatkozóan is.  Ezt az értékrendszert matematikailag egy preferencia-rendszer írja le, azaz, a fogyasztható termékek halmazán értelmezett rendezési reláció.    Másrészt adott árak és adott jövedelem esetén a fogyasztó rendelkezik egy olyan módszerrel, amellyel ki tudja választani önmaga számára a még megfizethető legjobb kosarat, azaz, ki tudja választani maga számára az optimális jószágkombinációt.  Ezt minden oktató az egész világon így vezeti elő, de nem létezik olyan oktató, aki el is hinné, hogy mindez a valóságban is így zajlik le, hiszen nyilvánvaló, hogy
· a fogyasztó a vásárlás során, vagy az előtt nem optimalizál.   Nem old meg 40, 50 vagy 250 változós feltételes szélsőérték feladatokat, nem számítja ki a hasznossági függvényből képzett Lagrange függvény parciális deriváltjait.
· a fogyasztónak nincs is egységes és határozott preferenciarendszere, de ha volna se lenne állandó.
· és ha volna, és még állandó is volna, se mondhatnánk, hogy az következetes, hogy pl. a preferenciarendszerében érvényesülne a tranzitivitás, ami az elméleti elemzések nélkülözhetetlen követelménye;  
· A tankönyvek kéttermékes modellel illusztrálják a sokdimenziós döntési modelleket, és azt mondják, hogy az így kapott eredmények egyszerűen átvihetők a sokváltozós esetre.  A helyzet azonban az, hogy éppen a kétváltozós eseteknek lehet némi jóindulattal valóságtartalmat tulajdonítani,  a többváltozós kiterjesztéssel viszont végérvényesen elszakadunk a valóságtól.   H. A. Simon, a korlátozott racionalitás elméletének Nobel-díjas kidolgozója mindig finom iróniával említi a racionális fogyasztót, vagy más gazdasági szereplőt, ill. az erre vonatkozó absztrakt elképzeléseket, miszerint a gazdasági embernek, a homo eoconomicusnak teljes és következetes preferenciarendszere van, ami lehetővé teszi számára, hogy válasszon a rendelkezésére álló alternatívák között; mindig teljes mértékben ismeri ezeket az alternatívákat, ismeri a valószínűsgszámítást és a matematikai optimalizációs eljárásokat, és számára nincsenek korlátai azoknak a bonyolult számításoknak, amelyekkel meghatározza a legjobb alternatívát.  De Kornai János is hasonlóan vélekedik Anti-equilibrium c. könyvében.  Szemben a homo oeconomicus-szal, írja, "a valóságos ember nem szigorúan, vaskövetkezetességgel racionális, nem homo oeconomicus, hanem tele van belső konfliktusokkal, önellentmondásokkal.  Mindezek miatt gyakran inkonzisztens a cselekvése; preferenciái változékonyak és nemegyszer rögtönzöttek."
 Herbert Simon a fő problémát abban látja, hogy az a racionalitás fogalom, amivel az elméleti közgazdaságtan foglalkozik, az úgynevezett szubsztanciális racionalitás, ami azonban nem azonos a való életben, a tényleges döntéshozatali folyamatokban megnyilvánuló racionalitással, amit procedurális racionalitásnak nevez.  Simon szerint nem azzal kellene foglalkozni, hogy idealizált feltételek mellett az idealizált fogyasztó számára mi lenne a helyes (optimális) választás, hanem hogy a mindennapi gazdasági életben ténylegesen hogyan hozzák meg a döntéseket.   Ez két nagyon különböző megközelítés.  Bírálja - a szintén Nobel-díjas - Gary Beckert, aki a  formalizált döntéselméletet gazdasági szférán túl is, pl. a családi életre próbálja kiterjeszteni.    Egy interjúban megkérdezték Simontól, hogyha ilyen kritikával szemléli  a racionális választás gazdasági elméletét, akkor ezek szerint elveti a ma tanított mikroökonómia alapjait?   Simon határozottan válaszolt,  igen, elveti.  A tankönyvek botrányosak.  Fiatal, fogékony elméket kitenni egy olyan tananyagnak, amely azt a látszatot kelti, mintha mondana valamit a valós világról, - az botrány.
 De nem új ellenvetésekről van itt szó, már W. C. Mitchell lényeglátóan és szellemesen így írta le a fogyasztói viselkedés és a vállalati racionális magatartás közti különbséget. 
 "A fogyasztói kereslet megértése szempontjából fontos pszichológiai kategóriák a szokás, az utánzási hajlam, és a szuggeszció, nem pedig a megfontoláson alapuló választás. (...)  A pénzkiadás művészete a pénzkeresés művészetéhez képest tökéletlen művészet. ... A család továbbra is a döntő szervezeti egység, amikor a pénzkiadásról van szó, ezzel szemben a pénzkeresés terén a családot egy magasabb szervezettségű egység váltotta fel.  A háziasszonyt, aki az egész világon a vásárlások jelentős részét végzi, nem rátermettsége alapján választják ki, miként a vállalat vezetőjét; alkalmatlansága miatt nem bocsátják el, és nem terjesztheti ki tevékenységének körét abban az esetben, ha rátermett háziasszonynak bizonyul.  (...) Elsősorban pedig egész tervezését nem rendszerezheti könyvelés alapján, miként azt a vállalkozó teszi, mert a dollár sikeresen tölti be a mértékegység funkcióját a nyereségek és költségek kiszámításában, de nem felel meg a  család jólétének kifejező mértékegységeként."
 Az idézetet a Közgazdasági Egyetem Mikroökonómia tankönyvének egy korábbi kiadásából vettem.   A szerkesztők a későbbi kiadásokból kihagyták ezt az idézetet.  Úgy gondolom, döntésük teljesen érthető, mondhatni racionális volt,  Mitchell kritikája ugyanis alapjaiban mond ellent a mikroökonómia elméletének, legalábbis alapvető ideológiai mondanivalójának, és érdemi cáfolatával a szerzők sem próbálkoztak.  
 Úgy vélem továbbá, hogy Mitchell kritikája bizonyos szempontból, legalábbis a háztartásokra vonatkozóan mélyebb, mint Simoné.   Véleményem szerint ugyanis  a fogyasztók a racionális viselkedésre nem csak nem képesek, hanem ez nem is áll szándékukban! A háztartás,  a modern család tradicionális intézmény, nem racionális.   Nem ésszerűtlen, nem irracionális, csak éppen a formalizált racionális döntés idegen tőle.    A család magmarad az egyetlen területnek, ami nincs alárendelve a gazdasági racionalitás uralmának.  A háztartásnak nemcsak, hogy nem erőssége a gazdaságilag racionális döntés, hanem kifejezetten a gazdasági racionalitás hiánya jellemzi.  A termelés mint pénzkeresés elválik a fogyasztástól mint puszta pénzelköltéstől.  
 Ez a szociológia számára Max Weber óta, vagy még régebbi időktől  jól ismert tény.  De még a kifejezetten gazdasági ismereteket nyújtó - de nem elméleti - tantárgyak is szembetűnően ellentmondanak az elméleti alaptannak.    Amit például a marketing mond a fogyasztóról, annak nem sok köze van a  szubjektív értékelmélethez.  Hasonló módon a vezetéselméletnek, a menedzseri ismereteknek kevés köze van a mikroökonómia  vállalat-elméletéhez. 

Keresleti függvény  - és a hasznosság-elmélet

 A mikroökonómia elméletében a közömbösségi görbék állnak a legtávolabb a valóságtól.  Egyszerűbben szólva: a valóságban nem léteznek.  Ebből az a következtetés adódik, hogy az elméletből kihagyhatók.  Elegendő lenne a keresleti függvényekkel foglalkozni.   Hiszen amúgy is a keresleti függvény előállítása  a szubjektív értékelmélet alapvető célja.  Hicks, amikor az "Érték és tőke" c. szellemes művében a határhaszonfogalom ellenében a közömbösségi görbék mellett érvel, Occamra, a középkori filozófusra hivatkozik, az "Occam borotvája" néven emlegetett elvre, miszerint feleslegesen ne szaporítsuk az entitásokat.  Azaz, ha egy elméletet egyszerűbben, kevesebb előfeltétel segítségével ki lehet fejteni, akkor tegyük úgy.    Ennek jegyében Hicks elvetette a határhaszonelméletet.  Én azt gondolom,  a preferenciaelmélet is elvethető.  Érdekes és szellemes gondolatkisérletként kellene rá emlékeznünk, ami nem volt teljesen felesleges a tudomány fejlődésének szempontjából, de felesleges a gazdasági valóság leírása és megértése szempontjából. 
 Példaként nézzünk meg egy összetettebb problémát, az árváltozás jövedelmi és  helyettesítési hatásának szétválasztását.   Ha a közömbösségi görbék valóságosságát kétségbe vonjuk, akkor azt a Hickstől származó megközelítést, amely a reáljövedelem  változatlanságát fogalmilag a közömbösségi görbékhez kapcsolja, el kell vetnünk,   A Slutsky féle megközelítés azonban minden további nélkül alkalmazható a közömbösségi görbékre való bármilyen utalás nélkül.  Ennek csak az a feltétele, hogy a keresleti függvény legyen több változós, mutassa meg a keresletnek a jövedelemtől és a többi termék árától való függését - a saját ártól való függésen túl.    Hiszen ekkor meglehet határozni egy áru keresett mennyiségét az árváltozás előtt és után, és meg lehet határozni azt a fogyasztói kosarat, amely úgy jön létre, hogy az árváltozás miatti reáljövedelem-változást a nominális jövedelem változtatásával egyenlítjük ki.
 Hasonlóan, minden olyan  elemzés, amely a közömbösségi görbékre épül, elvethető, és helyette a  keresleti függvényekre építhető.   A keresleti függvények meghatározhatóságához is sok kétség fér, de még  mindig százszor reálisabbak, mint bármelyi közömbösségi görbe.

A háztartások viszonya a gazdasági racionalitáshoz

 Felmerül így az a kérdés, hogy akkor mi a háztartások viszonya a racionalitáshoz.  Véleményem szerint fontos szerepe van a racionalitásnak a fogyasztók szempontjából, de ez a racionalitás nem magában a vásárlásban keresendő, hanem - kézenfekvő módon - azokban az árukban, amit a fogyasztó megvásárol.    A fogyasztó nem képes a termelői racionalitást semmilyen más módon elérni, mint  hogy megvásárolja.   Ez a munkamegosztás lényege.  És a munkamegosztás átfogó rendszerében minden résztvevő magas szinten racionális valamely speciális területen - egyetlen kivétel van:  a háztartás, ill. a fogyasztók.  Ha egy fogyasztó valamilyen szakmában specialista, akkor általános esetben ezt a termelésben hasznosítja, abban a szférában, ahol a gazdasági racionalitás valóban jellemző.   Tehát akkor racionális, amikor a pénzt keresi, és nem akkor, amikor elkölti.         
 Vegyünk egy példát, az automata mosógép példáját.   Amikor műszakilag kifejlesztik az automata mosógépet, akkor ez teljes mértékben alá van vetve a gazdasági racionalitásnak.   A mérnöki munka elválaszthatatlan  a vállalat rentabilitási érdekeitől.  A racionalitás két módon jelenik meg.  Egyrészt a technológiai folyamatban, amelynek minden részlete, minden mozzanata gazdaságilag racionális kell, hogy legyen.   Másrészt  magában a termékben, amelynek segítségével a háztartások egy tipikus feladatot jobb minőségben, kevesebb fáradsággal tudnak megoldani. 
 Ha megvettük a mosógépet és hozzá a mosóport, arra már rá van írva, hogy mi a teendő, érdemi újításra,  a racionalitás fokozására nincs módom.   Amikor pedig újabb csomag mosóport vásárolok,  akkor nem a színes televizióvásárlás lehetőségével, vagy a kenyér szükségességével vetem össze  a mosópor hasznosságát.   Egyszerűen akkor veszek egy újabb csomaggal, amikor a régi elfogyott, vagy kifogyóban van.   A vásárlási döntés  a készlet feltöltésére irányul.   Végsősoron a kialakult mosási szokás fenntartására irányul, amit a mosógép meghatároz.   Valódi döntést, mérlegelést, megfontolást az igényel, hogy ha először veszek mósogépet. Azaz, valamilyen új szükségletet kielégítő terméket veszek. De ha döntöttem, és átálltam, akkor ezt a döntést már nem kell többször meghoznom, nem mérlegeljük naponta, hogy visszaálljunk-e a kézi mosásra vagy se. 
 Melyik racionalitás a magasabb szintű, a nagyobb jelentőségű?  Az, amely az automata mosógépben tárgyiasul, vagy az, hogy  a fogyasztó döntött egy racionális mosási technológia mellett, azaz, döntött, hogy megveszi a gépet?  A háztartás attól lett magasabb szinten szervezett, racionálisabb, hogy fejlesztőmérnökök és piackutatók létrehoztak egy új, magas szintű konstrukciót.  A háztartásokban megjelenő racionalitást tehát a termelő szférában hozták létre.
 Mi az, ami  a háztartás funkciója marad, ha elvonatkoztatunk a racionalitás azon formáitól, amelyekhez vásárlás révén jut a fogyasztó?   Maradnak az ősi, tradicionális funkciók, evés, ivás, alvás, gyermeknevelés,  és a szórakozás, azaz: a gazdasági racionalitásnak nem alávetett tevékenységek.   És természetesen a vásárlás, ami megteremti a kapcsolatot a nem racionális háztartás  a racionalitás világa között.  De a vásárlás "racionalitása" semmiképp nem mérhető össze a vásárolt javakban tárgyiasult racionalitás magas szintjével.  

A termelési döntések racionalitásáról

 A racionális döntés a termelésben sem úgy valósul meg, ahogy a tankönyvek ábrázolják, hogy a döntéshozók néhány matematikailag jól kezelhető vagy éppen  bonyolult függvényt deriválnak, és a függvények feltételes szélsőértékeit keresik, hanem sokszor egyszerű (vagy rutinnal alkalmazható) szabályok szerinti döntéseket hoznak, és ebben a korábbi döntési szabályokat alkalmazzák, vagy csak egyszerűen megismétlik a korábbi döntéseket.  Ezek a döntési szabályok egy software alakjában lehetnek jelen, vagy egy hagyományos értelemben vett technológia formájában.  De naív az az elképzelés, hogy adott a technológia, vagy adottak alternatív technológiák, és akkor a racionalitás ott kezdődik, hogy választanak a rendelkezésre álló technológiák közül.  A racionalitás a technológiák fejlesztésénél kezdődik.  Az pedig egyértelműen - a tisztán gazdaságinak látszó - racionalitásnak van alárendelve.  A termelési folyamat minden pontján megjelenik a racionalitás, csak tipikusan nem egy termelési függvény maximalizálásának formájában.    

Racionális fogyasztói  döntések - mint kivételes esetek

 A háztartások tehát nem tekinthetők a racionális döntések jellegzetes terepének Ez akkor is így van, ha egyre több terület jön létre, ahol a fogyasztó számára is megjelenik a tisztán racionális döntések lehetősége,  vagy legalábbis formalizálható döntési szabályokat lehet megalkotni és alkalmazni, pl. a befektetéseknél.  Ezek kodifikált szabályok révén létrejött feltételek, ezért eleve áttekinthetők. Itt inkább van mód döntési modelleket alkalmazni, számítástechnika segítségével az információkat rendszerezni, stb.  Tehát létezik egy olyan tendencia is, hogy egyre több területre bevonul a racionális döntés lehetősége a modern számítástechnika és információfeldolgozás, valamint az egyre formalizáltabban szabályozott élettevékenységek révén.  
 Az ilyen döntések viszont, ahol a fogyasztó gazdasági racionalitást mutathat föl, pl. a tőzsdén, és pénzügyi befektetéseknél, - az már valójában nem is fogyasztói, hanem termelői döntés, hiszen tőkenyereség szerzésére irányul.          

Thorp matematikus esete

 Tanulságos Thorp matematikus esete a játékkaszinókkal.   A játékkaszinó kicsit hasonló a pénzügyi befektetések világához, csak éppen kockázatkedvelő fogyasztók a "befektetők", akik vállalják a negatív várható értékű nyereményt is.  Mindenesetre egy olyan területről van szó, ahol elvileg lehetőség van  a formalizált döntési modellek használatára.   A kaszinó gazdasági értelemben a termelés világához tartozik, egy racionális gazdasági szereplő, amely racionális döntést hoz.   Abból él, hogy  a fogyasztó nem racionális.  A vendégek bemennek, játszanak, és nagy átlagban veszítenek.   Olcsó az a kaszinó, ahol adott összegért hosszabb ideig lehet játszani.  Nyerni azonban rendszeresen nem lehet.  Kockázatkerülő fogyasztó számára általában az a racionális döntés, hogy nem megy be a kaszinóba.  A  60-as években Amerikában azonban előadódott egy kivétel, megjelent egy vendég, aki véletlenül matematikus volt,  és játékelméleti tudását felhasználva racionális döntéseket tudott hozni, azaz, rendszeresen nyerni tudott.  Természetesen azonnal kitiltották az összes kaszinóból, és amikor módszerét bosszúból nyilvánosságra hozta, a kaszinók átalakították a játékszabályokat, lehetetlenné téve a fogyasztók számára a racionális döntéseket.  A termelői racionalitás jegyében elüldözték a fogyasztói racionalitást.  

Ami nincs, bár nem lehetetlen

 Az elmélet abban a vonatkozásban meggyőző, miszerint elvileg lehetséges, hogy minden szereplő - termelő és fogyasztó egyaránt - racionálisan dönt, és mindenki jól jár.   De tisztán kell látni, hogy ez csupán annyit jelent,  hogy a Pareto-hatékonyságot biztosító általános egyensúly elvileg nem lehetetlen.  Nincs eleve, elvileg is kizárva.   De ebből semmilyen, a valóságra nézve  kötelező szabály nem vonható le.   Mert csak arról van szó, hogy ha az általános egyensúly-elmélet szigorú és rendkívül absztrakt feltevései fennállnának, akkor az általános egyensúly is fennállna.  Csakhogy ezek a feltevések nagyon absztraktak, nagyon szigorúak, és nem állnak fenn.  Az általános egyensúly olyan valami, ami nem létezik, bár elvileg nincs teljesen kizárva.   (Ha a részeg férj nincs kizárva, abból nem következik, hogy otthon van.)   Jól megvilágítja ennek a jelentőségét az, hogy, viszont vannak olyan tételek, amelyek egyszerű és kézenfekvő elvárások lehetetlenségét mondják ki, mint pl. az Arrow féle lehetetlenségi tétel. 

Tudomány-e a közgazdaságtan?

 A közgazdászokban él az a nemes vágyakozás, hogy szakterületüket a tudomány rangján állónak hihessék, ill. fogadtassák el.  Leginkább a fizika tudománya szolgált és szolgál mindmáig mintául, hiszen egy sor alapvető közgazdasági kategória a fizikából került át a közgazdaságtanba, mint például a mérleg vagy az  egyensúly fogalma. Közös vonásnak tűnik a matematikai formalizmusra épülő módszerek használata, és a tankönyvek szeretik úgy elővezetni tárgyukat, ahogy ezt a fizika is teszi, azaz, nem túl nagy számú,  valóságból elvont lényegi fogalom és elv  adja az alapot, és a kifejtés erre épül néhány további, célszerűen - és mindenképpen szabatosan - megválasztott definició segítségével. Tételek egymásra épülő szép, axiomatikus rendje építhető ki.  A legeredetibb szerzőket Nobel-dijjal jutalmazta a szakma, mint Arrow és  Debreau.  
 Csak az a baj, hogy minél szebb, minél impozánsabb az építmény, annál messzebb kerül a valóságtól.  Az elmélet logikai alapszerkezete a "Ha , akkor ...".   Például,  a fogyasztási elmélet arra épül, hogy "ha a fogyasztó rendelkezik egy következetes és egyértelmű prefeerencia-rendszerrel, ha érvényes a tranzitivitás, ha a fogyasztó telítetlen, ha a helyettesítési határráta csökkenő, stb, továbbá ha adottak az árak és a fogyasztó jövedelme, akkor létezik és meghatározható a fogyasztói optimum."   És a fogyasztói optimumot az ár függvényében ábrázolva megkapjuk a keresleti függvényt is.    De kérdés, mi van, ha az említett feltételek nem állnak fenn?     Márpedig pont ez a fő kérdés, hogy fennállnak-e.   A kifejtés egzaktságához nem fér kétség,  hiszen minden állítás csak arra vonatkozik, hogy "ha fennállnak" a felsorolt feltételek.  Arra vonatkozóan nem mond semmit az elmélet,  ha a feltételek nem állnak fenn.   Márpedig nem állnak fenn, és akkor ennek az egész  elméleti alapvetésnek a relevanciája megkérdőjeleződik. De önmagában véve még ez se volna olyan nagy baj, ha nem kellene mindezt alapfokon oktatni. Mert akkor akarva akaratlanul az absztrakt elmélet csupán arra szolgál, hogy a közgazdaságtan oktatók eldicsekedhessenek tárgyuk tudományosságával és ebből fakadó magasrendűségével.
 De talán inkább engedni kellene Herbert Simon, Leontief, Balogh Tamás és a többi kritikus követelésének, és le kellene mondani erről a magasztos látszatról, és - legalábbis a főskolákon - áttérni az egyszerűbb, kevésbé látványos, viszont hasznosabb ismeretek oktatására..