A boldogság közgazdaságtana

Dávid ebben a témában hétfőn 'summa cum laude' megszerezte a PhD-fokozatot a Széchenyi Egyetemen: gratulálunk hozzá! Tézisei alább olvashatóak:
 
 

 
Takács Dávid
A „boldogság közgazdaságtana”
 
című doktori értekezésének tézisei
 
Széchenyi István Egyetem
Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola
Témavezető: Dr. habil Solt Katalin, CSc.
Győr 2009, március
 
 
 
Kutatásom célja
 
Munkám szűkebb értelemben vett célja a következőkben foglalható össze:
  1. A mára igencsak divatossá vált empirikus boldogságkutatások visszásságainak feltárása, illetve annak igazolása, hogy a szubjektív jóllét koncepciója nem felel meg azoknak a kívánalmaknak – megfelelő mérhetőség, morálisan nem kifogásolhatóság –, amelyeket a nemzetgazdasági teljesítmény bővülésének mint általánosan elfogadott fő közösségi célkitűzésnek az alternatívájával szemben támaszthatunk;
  2. Mintegy mellékesen – tekintve, hogy a szubjektív jóllét koncepcióját elvetem – egy olyan boldogságfogalom leírása, amely érdemes arra, hogy az egyén és a közösség legfőbb céljaként fogadhassuk el.
Dolgozatom ezáltal a közgazdaságtan általánosan érvényes alapvetésének, az anyagi jólét fokozásának – mint elsődleges célnak – az empirikus boldogságkutatások által megfogalmazott kritikán túli megkérdőjelezését foglalja magában, felhívva a figyelmet a közgazdaságtan, illetve a tudomány uralkodó nézeteinek tarthatatlanságára.
Szándékom szerint értekezésem jelentősége mindezen túlmutat. Úgy látom, hogy azok a tudományos törekvések, amelyek a közgazdaság-tudomány megújítására irányultak, még nem kristályosodtak ki eléggé ahhoz, hogy tiszta kategóriákban beszélhessünk róluk. Abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy ezek valamiféle alternatív gazdaságtan kialakítását szorgalmazzák. Létrejöttükben – véleményem szerint – alapvetően két ok játszott szerepet. Az egyik a jelenlegi gazdasági rendszerünk nagy valószínűség szerinti, hosszú távon fenntarthatatlan volta – gondolván a fizikai környezetünkre és a természetes élővilágra. Másrészt pedig homo eoconomicus modelljének elégtelenné válása – nem minden gazdasági cselekedetet lehet magyarázni az önérdek és a racionalitás alapján – volt az a tényező, amely életre hívta az új irányzatokat.
Állítom, hogy mindenfajta külső probléma valamiféle belső vívódás, zavar kivetülése. Amint azt a dolgozatom elején leszögeztem, kizárólag az ember bensője okolható Földünk valamennyi bajáért – így az ökológiai válságért is. A közgazdaságtan emberképe pedig meglehetősen szűken értelmezi az embert, és alapvetően hibás (lásd a keresztény tanítások szerinti hét főbűn) elképzelésre épül. Valami hasonlót fogalmaz meg Simonyi (1994).
Csak ha az emberek megtalálják a boldogságot, amely elsősorban a nem anyagi dolgokban rejlik (amilyenek a növekedő szerelem, a gyerekek, a barátság, a közösség, a lelki élet, a szellemi kincsek, a segítés, az alkotás, a természet, az önnevelés, a nagy áldozatokat is vállaló szeretet, a szegényeknek adás öröme stb.), akkor áll be az anyagi dolgok fogyasztása (s ennek következtében termelése is) egy a természetbe illeszkedő szintre, s akkor áll meg az a környezetpusztítás, amit a harmadik világ nyomorgói a maguk túléléséért folytatott küzdelmében elkövetnek.
Ha valamiféle hierarchiában gondolkodunk az alternatív gazdaságtan irányzatai kapcsán, akkor a saját értelmezésem szerinti boldogságkutatás kell hogy az első helyen álljon. Ez a gondolatom összhangban van Daly (2004) tudományos és társadalmi célokat és eszközöket felsorakoztató rendszerével. Nyomban meg kell jegyeznem, hogy boldogságkoncepcióm magában foglal etikai és transzcendentális megfontolásokat, amelyek az iménti szerzőnél a piramis csúcsán helyezkednek el.
Ez volna gondolataim legbenső magva. Korunk problémáinak megoldásáról sajnos nincsen világos elképzelésem, úgy vélem azonban, hogy a bajok gyökerére való rámutatás is nagy előrelépés lehet a jelenlegi fázisban.
 
Hipotézisek és a vizsgálat módszere
 
1)       Dolgozatom legfontosabb hipotézise a következő: a közgazdaságtan uralkodó alapérték-választása tarthatatlan. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a közgazdaságtan (politikai gazdaságtan) eredetileg nem tekintette mindenek felett való, elsődleges célnak az anyagi fejlődést; a tudomány történetének és modern apostolainak számos nagy alakja képviselte és képviseli (amint erre munkámban utalok is) ezt a dolgozatomban üdvözített álláspontot. Mégis, ha létezik valamiféle közgazdasági közvélekedés mint olyan, akkor ez egyértelműen az anyagiakban mért gazdagság elsődlegességét tükrözi, miképpen – egyfajta hallgatólagos sőt olykor kimondott előfeltevésként – ugyanez érződik az írott és szóbeli tudományos megnyilvánulásokból is.
2)       A jóléti paradoxon. Többről van itt szó annál, mint hogy az anyagi bőség fokozódása nem feltétlenül vonja maga után a boldogságérzet emelkedését – az utóbbi megállapítást leíró és megerősítő szakirodalom rendkívül bőséges. Valójában itt a nyugati civilizáció súlyos válságára mutatok rá, amelynek – vethetnék egyesek egyébként helyesen közbe – az anyagi bőség nem oka, előfeltétele, hanem következménye. A sokszor említett erkölcsi válság tünete ugyanis az, hogy sokan kívül, az anyagiakban keresik a boldogságot.
3)       Az empirikus boldogságkutatás kritikája: a szubjektív jóllét (mint boldogságkoncepció) nem alkalmas arra, hogy a gazdasági növekedés helyett a közösség legfontosabb célja legyen. A szubjektív jóllét fokozása önmagában nem tekinthető üdvös emberi célkitűzésnek (végképp nem – ahogy azt az empirikus boldogságkutatás vallja – az emberi élet legfőbb céljának). Mindezek magyarázatát az alábbiakban látom:
a)       Az empirikus boldogságkutatások elméleti háttere nem kellően kidolgozott. Az empíria előreszaladt az elmélethez képes. Sokféle, alkalmasint egymástól jelentősen különböző dolgot, érzést, jellemzőt próbálnak mérni, sőt összehasonlítani, ami pontatlanságokhoz, ellentmondásos eredményekhez, rendezetlenséghez vezet.
b)       Ennek folyományaként és tanújeleként terminológiai zűrzavar észlelhető a boldogságkutatások terén.
c)       Mérhetőség. A mérhetőséggel kapcsol aggályaimban természetesen az is közrejátszik, hogy elméletileg kevéssé tisztázott, vajon mit is kellene számszerűleg megragadni. Ám még ha csak a legszűkebben értelmezett boldogságérzetre szorítkozunk, akkor sem tartom kielégítőnek a mérhetőséget.
Ha már elvetem a téma szakirodalmában uralkodó szubjektív jóllét koncepcióját, úgy érzem, szükséges az így keletkezett rést (hiátust) betömnöm. Ezért értekezésem végén, a fő mondanivaló után mintegy kódaként, válasszal szolgálok arra a kérdésre, hogy miben áll egy olyan boldogságfogalom, amelyet az egyén és a közösség legfőbb céljaként fogadhatunk el. Ez a néhány oldal – amint arra Somogyi Ferenc rámutatott – dolgozatom kvintesszenciája. Kutatásom során fő kérdésem az volt: mi a boldogság. Egyet kell értenem Hámori Balázzsal, hogy ez nem tekinthető kutatási kérdésnek. De megállapításának, mely szerint az általam leírt TÉT-boldogságkoncepciónak ne volna közgazdasági relevanciája ellent kell mondanom. Nem is kérdésem megválaszolása itt a döntő tényező – igaz, komoly gyűjtő, intuitív és szintetizáló munka eredménye, de alapvetően mások gondolataiból táplálkozik –, hanem az, hogy kimondjuk – Somogyi Ferenc megfogalmazásában – a „boldogság végső kritériuma … a morál”! Mint ahogy azt is le kell szögeznünk, hogy egyéni életünket, közösségeinket, társadalmunkat és gazdaságunkat nem aszerint kellene szerveznünk, hogy minél több anyagi erőforrás álljon rendelkezésünkre (anyagi jólét), még csak nem is aszerint, hogy minél hosszabb ideig minél kellemesebben érezzük magunkat (szubjektív jóllét), hanem mindent annak kellene alárendelnünk, hogy elérjük a TÉT-modell szerinti BOLDOGSÁG-ot.
A vizsgálat módszere a hermeneutika, amely szövegek, összefüggések értelmezését, az azokból levonható következtetések szigorú végigvitelét, majd ezeknek különféle elméleti és empirikus eredményekkel való összevetését jelentette. Továbbá elméleti értékelést, csoportosítást és szintetizálást, ellentmondások felmutatását, és új következtetések levonását az imént felsoroltak nyomán.
A témához, a problémafelvetéshez s a megcélzott eredményekhez magától értetődően kínálkozott a módszer, alkalmazása teljesen kézenfekvő volt. Ezért nem mondhatom, hogy módszeremet bizonyos megfontolások után magam választottam ki. Vagyis, ha az a kérdés, hogy miért a hermeneutikát tartom munkám esetében üdvözítőnek, akkor inkább csak arról beszélhetnénk, hogy miért nem más módszerrel éltem. Egyet emelek csak ki, az empirikus adatgyűjtést és feldolgozást. Egyrészt komoly aggályokat fogalmazok meg a boldogság mérhetőségével kapcsolatban, így bizonyos ellentmondással terhelné a dolgozatot valamely empirikus módszer alkalmazása. Ennek ellenére könnyen el lehetne képzelni egyes következtetéseim empirikus adatokkal való alátámasztását, az említett következtetések azonban így is megállják a helyüket, s értekezésem főbb tézisei nem olyanok, amelyek feltétlenül empirikus megerősítésért kiáltanának.
 
Az értekezés tartalmi összefoglalója
 
I. A jóléti paradoxon
Az empirikus boldogságkutatások megjelenését és népszerűvé válását abból a nyugati civilizációban a második világháborút követő évtizedektől kitapintható jelenségből vezettem le, amelyet jóléti paradoxonnak neveztem el. A fogalom azt takarja, hogy az anyagi jólét stabil, minden szempontból jó minőségű életet biztosító szintje, illetve folyamatos növekedése nem fokozza a szubjektív boldogság- és elégedettségérzetet, sőt számos fontos tekintetben – környezetünk és közösségünk állapota, az emberi kapcsolatok minősége, mentálhigiénia – romlással, emberi és természeti környezetünk élhetőségének hanyatlásával jár együtt.
Megkíséreltem felvázolni, hogy mi húzódhat meg e jelenség mögött. A felsorolt magyarázatok és mozzanatok külön-külön és együtt a jóléti paradoxon kialakulásához, erősödéséhez járulnak hozzá. Úgymint a szabadidő problémája, vagyis annak a képességnek a hiánya, hogy az ember értelmesen és élvezetesen töltse el munkán kívüli idejét. A státusverseny, melynek eredményeképpen az emberek szemében jövedelmüknek, gazdagságuknak nem az abszolút, hanem a relatív szintje esik nagyobb súllyal a latba. Továbbá, az így értelmezett rivalizálás zérus összegű volta miatt a jelenség egyre hevesebb lesz, és egyre több végső soron felesleges erőfeszítést tesznek az egyének. Az anyagi gazdagság fent említett szintje – a bőség – merőben más életfeltételeket kínál ahhoz képest, amelyek mellett az emberi evolúció végbement, vagy amilyenekben akárcsak az elmúlt évszázadokban a homo sapiensnek része volt. Mindez a fennálló sajátos gazdasági-társadalmi viszonyokkal együtt közrejátszik abban, hogy az emberek zöme valójában számára idegen, mesterségesen keltett szükségletek kielégítésén fáradozik. Ide kapcsolódik a modern technológiák hozzájárulása életünk és az élet felgyorsulásához, mert e feszesebb ritmust az emberi psziché nagy valószínűséggel nem veheti fel anélkül, hogy azt ne sínylené meg előbb vagy utóbb (homo mensura).
A jóléti paradoxon magyarázatok következő csoportja maga az empirikus boldogságkutatás műhelyében kovácsolódott ki. A taposómalom-hatás szerint az életkörülményeinkben beálló nagy horderejű változások – legyenek akár kedvezők, akár tragikusak – csak időleges hatást gyakorolnak a szubjektív boldogság- vagy elégedettségérzetre. Ebben az alfejezetben utalok a választás paradoxonára, azaz arra, hogy döntési lehetőségeink bővülése a választás nehézsége és a számos végül is kihagyott lehetőség miatt az élvezet sok esetben elmarad a várttól, illetve attól, amelyet egyetlen, akár átlagos, de választás nélkül elérhető kimenetel biztosítana. Hasonlóképpen nem boldogít az „időkímélő” találmányok jó része, mert a mindennapi életünk megkönnyítésére hivatott eszközökkel végső soron nem több szabadidőt teremtünk magunkat, hanem hatékonyabb voltukat kihasználva közel ugyanannyi idő alatt nagyobb eredményt produkálunk a segítségükkel (autó, mosógép, mobiltelefon stb.). A taposómalom-hatás alóli kivételek taglalása kapcsán felvetettem egy a boldogságkoncepcióm kereteibe jól beágyazható hipotézist. Azt, hogy azok a dolgok, amelyekért vagy amelyek élvezetéért az ember megküzdött, megdolgozott, és folyamatosan ápolja őket vagy erőfeszítéseket tesz értük, tartós és stabil örömforrásként szolgálnak az életben. Végül pedig a nyugati civilizáció egyéb válságtünetire utalván megkíséreltem beilleszteni a jóléti paradoxont egy szélesebb összefüggésrendszerbe azt sugallva, hogy ez modern korunk velejárója: évezredek óta zajló megzavarodottság, létrontás.
 
II. Az empirikus boldogságok eredményei és kritikája
Úgy vélem, hogy az empirikus boldogságkutatások létrejötte a jóléti paradoxonra adott természetes válaszreakció, amihez persze kellett még a kérdőíves felmérések népszerűvé válása, a behaviorizmus egyeduralmának letörése, vagyis egyfajta (ebből a szempontból) szerencsés konstelláció is. A fejezet legfőbb érdeme az, hogy a boldogság témájában született empirikus munkákat rendszerezte. Ismeretes Bruno Frey tipológiája (Frey és Stutzer, 2002), aki a boldogság mérésének módszere alapján megkülönbözteti a kérdőíves, a Kahneman féle naplós (DRM, Day Reconstruction Method) módszert (Kahneman et al., 2004), a Csíkszentmihályi (1990) nevéhez fűződő ESM-et (Experience Sampling Methodology) és a boldogságérzet neuro-fiziológiai nyomonkövetését.
Az én csoportosításom a módszeren kívül figyelembe veszi azt, hogy mire akarják felhasználni az eredményeket, és hogy miként fogják fel a boldogságot – ez utóbbi szerint különülnek el leginkább a boldogságkutatás egyes iskolái. A témában napvilágot látott legtöbb munka az első típusba sorolható. Ezek jellemzően a legelterjedtebb kérdésekkel – Mennyire értékeli-érzi magát jelenleg elégedettnek, illetve boldognak? – derítik fel az emberek szubjektív jóllétét (elégedettség- és boldogságérzet kombinációja), és arra keresik a választ, hogy milyen tényezők játszanak szerepet ennek meghatározásában. Számos jelentős, érdekes felfedezést tudhat magáénak ez a csoport (például a már említett taposómalom-hatást), annak ellenére, hogy boldogságértelmezésük elméleti megalapozása (szinte) teljesen hiányzik, és lényegét tekintve a következőképpen foglalható össze: boldogság az, amit a kutatás során mérnek. Egyedülálló mérési apparátust vonultatnak fel a leydeniek, hogy meghatározzák – ahogy ők nevezik – jólétfüggvényeiket. A speciális kérdőívekkel közvetlenül regisztrált hasznosságot kardinálisan mérhetőnek tekintik, amit empirikus kutatási eredményekkel (!) alá is támasztanak (lásd Van Praag és Frijters, 1999). Tegyük hozzá, hogy ezt az igazolást – leleményes volta ellenére – nem tartom meggyőzőnek. Kahneman és a hozzá kötődő gazdaságpszichológiai iskola már óvatosabb az
ordinalitás-kardinalitás tekintetében (lásd például Kahneman, 2000), elemzésük ebben a kérdésben az előző iskoláéhoz hasonlóan alapos. Arra törekednek (akárcsak a számukra Nobel-díjat jelentő Prospect Theory esetében is), hogy az elmélettel ellentmondó tapasztalatok fényében jobb teóriát kreáljanak. Ehhez pedig legtöbbször kombinálják a kérdőívezés és a kísérletezés (nem ritkán klinikai) technikáját.
Kahnemanék nevéhez fűződik az az érdekes – és meglátásom szerint nem kellően hangsúlyozott – felfedezés, hogy az időben elhúzódó, így intenzitásában változtatható fizikai fájdalom elviselésekor az egész esemény (természetesen a szenvedő alany általi, szubjektív) utólagos megítélése nem függ a fájdalom időtartamától, hanem az egész perióduson belüli legnagyobb fájdalom mértékének (csúcs) és az esemény utolsó szakaszának (vég) számtani átlaga döntő (Redelmeier és Kahneman, 1996; illetve Kahneman, 2000). Ad absurdum tehát, az abszolút mértékét tekintve több fájdalom akár kellemesebb is lehet – utólag –, mint a kevesebb, de igencsak heves hatás. Ezáltal – és ezt az általam ismert szerzők egyike sem hangsúlyozza – sérül a preferenciarendezés kapcsán ismert dominancia elve, már ha azt a negatív (azaz a fájdalom) tartományában is értelmezzük, és elfogadjuk. Amint arra az értekezés-tervezet bírálatában Somogyi Ferenc is felhívta a figyelmet, a csúcs-vég szabály nagy jelentőségű gyakorlati következményekkel bír, mert – ahogy ő fogalmaz – „korunk manipulációra berendezkedett intézményeiben sötét erővé vált/válhat”.
Az említett három iskola legfontosabb jellemzőiről ad összefoglaló képet a dolgozat 4. táblázata.
 
Az empirikus boldogságkutatás iskoláinak legfőbb jellemzői
 
Szociológiai-pszichológiai
(Diener, Frey)
Leydeni csoport (Ökonométák)
(Van Praag, Frijters)
Gazdaság-pszichológiai (Kahneman)
Cél
 
Összefüggések, „boldogságfüggvények” feltárása
GDP helyett más mutatók kreálása (például HLY, GNH[1])
A gazdaságpolitikai döntéshozatal segítésé
Függvényekkel, összefüggésekkel megmagyarázni és elméletileg alátámasztani a tapasztalatokat
Mérési módszer
Kérdőív
Kérdőívek speciális kérdésekkel
Kérdőívek és kísérletek
Boldogság-felfogásuk
SWB (életminőség)
Kardinális hasznosság – jólét
Boldogság, hasznosság
 
Több oldalt is szentelek a kissé talán mostohán kezelt hasznosságelmélet fejlődésének. Ezt azért is tartottam fontosnak, mert találkoztam fogalomhasználati pontatlanságokkal a szakirodalomban. A legfontosabb disztinkciókat jeleníti meg az értekezés 3. táblázata.
A hasznosságértelmezés kettőssége
A hasznosságértelmezés tárgya
Konkrét esemény
Az egyén élete általában
A hasznosság jellege
Fogyasztói hasznosság
Általános boldogságszint
A hasznosság értelmezésének / megragadásának célja
A fogyasztói magatartás modellezése
Megfelelő elosztási viszonyok kialakítása (jóléti gazdaságtan)
 
 
 
 
A hasznosság mérhetőségének minősége
Ordinális
Kardinális
A mérés alapja
Az egyén döntései
Az egyén szubjektív benyomásai, tapasztalata
 
Ezzel rá is tértünk az empirikus boldogságkutatások kritikájára. Ami talán a legszembeötlőbb, az a sokféle különböző elnevezés (szerencsére nem egy tanulmányon belüli) használata, ami – ahogy a másik előopponens, Hámori Balázs nagyon helyesen megjegyzi, ugyan nem kimondottan erre, hanem az empirikus boldogságkutatások egészére vonatkozóan – a jámbor olvasó számára elsőre átláthatatlan tűnő dzsungelnek tűnhet. A különféle terminusokat és jelentésüket, valamint a köztük feszülő ellentmondásokat, következetlenségeket igyekeztem tételesen lajstromba venni. A terminológia zűrzavar – amely megállapítás ezen a téren egyáltalán nem túlzó – csapdáját a fogalomhasználat lehetőség szerinti szűkre fogásával törekedtem elkerülni. Legtöbbször a boldogság, az elégedettség- vagy boldogságérzet és olykor a szubjektív jóllét megjelöléseket alkalmaztam. Az említett probléma megítélésem szerint abból is fakad, hogy az empirikus boldogságkutatások kezdeti sikerein felbuzdulva az empíria előreszaladt az elmélethez képest.
Az empirikus boldogságkutatással kapcsolatos további fenntartásaimat is minden esetben vissza lehet vezetni az elméleti háttér tisztázatlanságára. Nem csak arról van szó, hogy a boldogság szerintem nem azonos a szubjektív jólléttel. Meglátásom szerint az elégedettség- és a boldogságérzet megragadhatósága is problematikus. Jóllehet, szinte minden a témával foglalkozó tanulmány megjegyzi, hogy a szubjektív jóllét mérésekor kapott értékek igen erős korrelációt mutatnak más az elégedettség- és boldogságérzetre utaló tényezőkkel, úgymint mosolygási gyakoriság, az adott egyén ismerőseinek beszámolója alapján becsült szubjektív jóllét vagy különböző élettani paraméterek (lásd például Diener et al., 1997). A méréssel-mérhetőséggel kapcsolatban az alábbi, kritikára késztető mozzanatokra mutattam rá.
Több szerző felhívja a figyelmet (és a fentiekből is kiolvasható), hogy az elégedettségérzet manipulálható, s ezt kísérletekkel is igazolták (például Haybron, 2007 vagy az empirikus szakirodalomból Schwarz és Strack, 1999). A mérhetőséggel szembeni egyik legfontosabb ellenvetésnek tartom az érzések, és különösen a boldogságérzet multidimenzionalitásának tényét, vagyis azt, hogy nagyon sokféle inger és érzés hat szubjektív jóllétünkre (Wilkinson, 2007). Ráadásul ezek az érzetek (ha külön-külön sikerül is számszerűsíteni őket) nem egyazon skálán, dimenzióban mérhetők, és mentális súlyozásuk is változhat (hol egyik, hol másik kerül előtérbe). Gondoljunk csak példának okáért szomjunk oltására a sivatagban; egy születésnapi meglepetésre; flowra; doktori értekezésünk megírására vagy műélvezet során átélt katarzisra!
Mindezek nyomán azt várjuk, hogy a szubjektív jóllét koncepciója alapján ellentmondásos kutatási eredményeket kapunk. Időről időre megjelennek a világ országait boldogságérzetük vagy szubjektív jóllétük alapján rangsorba állító kutatások (például a World Value Survey kiadásában). A különböző forrásból származó eredmények mindig eltérnek egymástól, persze ha egy adott országot nézünk, akkor nem jelentősek a különbségek. A legfeltűnőbb ellentmondást a volt kelet-német tartományok esetében találtam. Layard (2005) arra utal, hogy az ország újraegyesítése után a szóban forgó közösség tagjai nem lettek boldogabbak. Frijters et al. (2004) viszont az egykori Kelet-Németország vonatkozásában az élettel való elégedettség mintegy húsz százalékos emelkedéséről számol be az 1991 és 2001 közötti időszakban. A minta nagysága mindkét esetben valamivel több, mint tízezer főt tett ki, és a vizsgálati módszer is teljesen azonos volt. Az a kutatás pedig, amely egyforma elégedettséget mutatott ki a leggazdagabb amerikaiak, az átlagos svéd állampolgár, egy eszkimó, valamint egy afrikai törzs tagjai között, azt sugallja, hogy még ha lehet is mérni az elégedettséget, a gazdaságpolitika a gyakorlatban nem képes felhasználni ennek gyümölcseit, mert ezek szerint egymástól igencsak távol álló tényezőkombinációk is vezethetnek ugyanolyan (legalábbis a mérések szerint) elégedettségérzetre.
Az empirikus boldogságkutatással kapcsolatos fenntartásaim másik része arra világít rá, hogy a szubjektív jóllét magas szintje, a megelégedettség, illetve a boldogságérzet nem lehet azonos a boldogsággal. Az empirikus boldogságkutatás képviselői szinte egyöntetűen azt posztulálják, hogy a boldogság, természetesen az általuk mért boldogság, azaz a szubjektív jóllét, az emberi élet legfőbb célja.[2] Ha gondolatban megvizsgáljuk az iménti megállapítás következményeit, akkor arra jutunk, hogy boldognak ítélhetünk minden olyan magas szubjektív jólléttel jellemezhető esetet is, amely mesterséges körülmények eredménye vagy egyéb szempontból nem autentikus. Nem kell feltétlenül egy olyan gépezetre asszociálni, amelyre rácsatlakozik az ember, és mesterségesen boldognak érzi magát (lásd Nozick, 1989). Vegyünk csak egy olyan látszólag boldog házasságok, amelyben az egyik fél hűtlen a másikhoz annak tudta nélkül! Boldognak tartjuk a másik felet? Lennénk a helyében? Az emberi léthez méltatlan az olyan boldogság, amely nem autentikus. A boldog, jó élet bizonyos erkölcsi elveknek való megfelelést is feltételez, hogy emberi élet maradjon.[3] Ahogy Mill írta egy helyütt (1863, 246. o.) „jobb elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett ostobának”.
 
III. Az alternatív boldogságkoncepció
Dolgozatom legfontosabb része, legfőbb üzenete a boldogság, az emberi élet legfőbb célja mibenlétének leírása, egy alternatív boldogságkoncepció megalkotása. A boldogságot úgy fogom fel, mint a bennünk rejlő képességek, tehetségek életünk során való kibontakoztatását és ezzel sorsfeladatunk megoldását, vagy azt is mondhatnánk, önmagunk megvalósítását. Mindez három pilléren nyugszik:
1. Teljesítmény
2. Tehetségek kibontakoztatása
3. Értelem.
Így lett az alternatív boldogságfelfogás elnevezése: TÉT. 1. Teljesítmény, vagyis az, hogy valami (saját viszonylatunkban) nagy horderejű teljesítményt mutassunk fel, s ne csak passzív módon élvezzük vagy szenvedjük el az élet eseményeit. 2. Tehetség: belső tálentumaink kamatoztatása. Mindezek által pedig megvalósul a harmadik elem is. 3. Értelem: életünk értelmének megtalálása, a hit, a tudat, hogy nem élünk/éltünk hiába, és értelme is van mindannak, amit teszünk. Így az ember azzá válik, akivé válhat.
A fent leírt boldogságfelfogás inkább következtetés, mint hipotézis. Nem csak szépirodalmi és filozófiai munkákból leszűrt tanulság, hanem kimondottan tudományos (akár természettudományos) művekből is kiolvasható, hús-vér emberek szavaiból, sorsából is kiviláglik. Példaként említhetjük az egzisztencialista filozófiát, a humanisztikus pszichológia atyját, Carl Rogerst vagy Selye Jánost stb.
 
Eredmények
 
Dolgozatom fő eredményeit, tézis értékű gondolatait az alábbiakban lehet összefoglalni.
  1. Jelenlegi gazdasági rendszerünk és a közgazdaságtan alapvető irányultsága, amely a gazdasági értékeket és az anyagi gyarapodást előtérbe helyezi, tarthatatlan, s – hacsak nem változtatunk rajta – az emberiséget a pusztulásba sodorja. Ezt persze már jó ideje egyértelműen alátámasztják a Földünk erőforrásainak kimerítéséről szóló természettudományos munkák (Hetesi). Itt azonban többről van szó, nem műszaki, hanem erkölcsi kérdésről. Egy úgynevezett techno-optimista forgatókönyvet tekintve ugyanis, ha a tudósvilág jelentkezne egy olyan találmánnyal, amely megoldaná energiagondjainkat, a válsággal továbbra is szembe kellene néznünk, mert az emberiség a mai állapotában képtelen bölcsen élni a lehetőségeivel. Látnunk kell tehát, hogy a probléma nem természettudományi-technológiai, nem közgazdasági, hanem szellemi-erkölcsi, és ennek megfelelően kell cselekednünk!
  2. A válság tanújele az általam jóléti paradoxonnak nevezett jelenségegyüttes, amely szerencsére ugyancsak az említett önmagunkkal való szembenézés szükségessége melletti érveket gyarapítja. Az idézett empirikus kutatási eredmények is világosan igazolják, az emberiség jelenlegi fejlettségi fokán a gazdasági növekedés nem jár együtt automatikusan a boldogsággal, amint azt is, hogy anyagi jólétük ellenére jelentős néptömegek küszködnek egyéb súlyos társadalmi és pszichés problémákkal.
    1. Rámutattam arra, hogy egyes kreatív tevékenységek, mint például a tudományokkal-művészetekkel való foglalatosság és az emberi kapcsolatok ápolása hosszú távú, stabil boldogságforrás lehet az emberek számára, mivel nem érvényes rájuk a taposómalom-hatás vagy ha úgy tetszik a csökkenő határhaszon elve. Ezzel egyszersmind felvázoltam egy lehetséges megoldási utat a fent nevezett problémákkal kapcsolatban. Az ebben az alpontban tárgyalt tézis értékű gondolat felfogható a Hawtrey által bevezetett, majd Scitovsky továbbfejlesztette defenzív és kreatív termékek elkülönítés kiegészítésének.
  3. A vázolt válsággal komolyan szembenézni nem akaró, alapvető dogmáikat levetkezni nem hajlandó tudósok, illetve közgazdászok az empirikus boldogságkutatásban látják a megoldást. Bemutattam azonban, hogy ezek eredményei bizonytalanok, sőt olykor ellentmondásosak. A szubjektív jóllétnek mint elméleti konstrukciónak alapos górcső alá vétele nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy a szubjektív jóllét fokozása önmagában nem tekinthető üdvös emberi célkitűzésnek (végképp nem – ahogy azt az empirikus boldogságkutatás vallja – az emberi élet legfőbb céljának).
    1. Érdemes külön is kiemelni azt a meglátásomat, mely szerint a boldogságkutatás terén az empíria előreszaladt az elmélethez képest, s minden bizonnyal a kezdeti eredményeken való felbuzdulás és a további sikerekre való éhség vezetett végső soron a dolgozatomban is említett visszásságokhoz.
    2. Kahnemanék egyik tanulmánya kapcsán azt a következtetést vontam le, hogy a neoklasszikus mikroökonómiában alkalmazott dominancia elve sérül, igaz, az adott eset kellemetlen élményre vonatkozik. A szóban forgó kísérlet eredményeiből az is kiolvasható, hogy a kutatások során mért boldogság- illetve elégedettségérzet manipulálható, ami akár jelentős veszéllyel is fenyegethet, ha ezek az ismeretek ártó szándékkal párosulnak.
    3. A bemutatott boldogságértelmezések kritikája kapcsán szót emeltem az olyasfajta biológiai redukcionizmus ellen, amely hajlamos megfeledkezni arról a tényről, hogy az ember több, mint rendkívül bonyolultan felépített anyagi konstrukció. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem lehet minden emberi megnyilvánulást anyagi-biológiai alapon megmagyarázni.
  4. TÉT: dolgozatom lényege egy olyan boldogságfogalom leírása, amelynek lényege nem az örömteli élmények maximalizálása, hanem az, hogy az ember tehetsége kibontakoztatása révén megoldja sorsfeladatát, és e teljesítmény által élete értelmet nyerjen – vagyis, hogy az ember az élete során akár küzdelmek és szenvedések árán is, de azzá váljon, akivé válhat.
Utolsó bekezdéseim előre mutatnak, a jövő és a megoldás felé, de ugyanakkor vissza is az időben, az ősi hagyományokhoz. Joggal vetődhet fel ugyanis az Olvasóban a kérdés, hogy mit kellene tennünk az egyéni és a közösségi BOLDOGSÁG elérése érdekében. Meggyőződésem, hogy a válaszokért csupán az emberiség ősi bölcsességének tárházába kell visszanyúlnunk – miképpen az ember és az emberiség üdve is csak valamiféle ősi jóhoz való visszatérés által lehetséges (a vallás szó latin elnevezése, religio, is erre utal).
A döntéshozók figyelmébe ennek szellemében csak azt ajánlhatom, amit két idegenbe szakadt nagy magyar gondolkodó (Scitovsky és Bertalanffy) is szorgalmazott: az oktatás-nevelés terén a humán tárgyak előtérbe állítását. E tanács ősi voltát érzékeltetendő, hadd idézzek egy több mint két és fél évezredes anekdotát! A fáma szerint ugyanis, amikor Konfuciuszt megkérdezték, hogyan lehetne a válságban lévő kínai állam rendjét helyreállítani, a bölcs azt mondotta, hogy ehhez bizony jó államférfiak kellenek. És mi kell ahhoz, hogy jó államférfiak legyenek? – kérdezték tőle. Jó iskolák – válaszolt a mester. És mit kell ott tanítani? – faggatták tovább, amire a válasz így hangzott: éneket, táncot, zenét.
Az egyes ember azonban nem várhat, amíg a vezetők hajlandók megteremteni a BOLDOGSÁG feltételeit, hanem addig is komoly feladatai vannak – elsősorban saját magával, majd közvetlen környezetével. Szolgáljanak mindehhez bölcs útmutatással Szent Ágoston szavai, amelyekkel értekezésemet zárom:

Noli foras ire, in teipsum redi; in interirori homine habitat veritas.
(Ne menj ki, magadba térj vissza; az ember bensőjében lakik az igazság!)
De vera religione 39,72.
 
A tézisben hivatkozott munkák jegyzéke:
 
Csíkszentmihályi Mihály (1990, 1997.): Flow: Az áramlat. Budapest, Akadémiai Kiadó
Diener, E. Suh, E. és Oishi, S. (1997): Recent Findings on Subjective Well-Being. Indian Journal of clinical Psychology Mar; 24(1): 25-41.
Frey, B. S. és Stutzer, A. (2002): Happiness &Economincs. Princeton University Press, Princeton and Oxford
Frijters, P., Haisken-DeNew, J. P. éa Shields, M. A. (2004): Money Does Matter! Evidence from Increasing Real Incomes and Life Satisfaction in East Germany Following Reunification, American Economic Review 94, no. 3 June.
Daly, H. E. és Farley, J. (2004): Ecological Economics. Washington, Covelo, London, Island Press
Simonyi Gyula (1994): Környezeti etika és gazdaság. Szakdolgozat
Hetesi Zsolt: A felélt jövő. Fenntartható Fejlődés Egyetemközi Kutatócsoport http://astro.elte.hu/~hetesizs/FFEK/jelentes.pdf
Hawtrey, R. G. (1926): The Economic Problem. London, Longmans & Green
Bertalanffy, L. (1967): … ám az emberről semmi sem tudunk. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991
Hámori Balázs (2008): Vélemény Takács Dávid “A boldogság közgazdaságtana” című doktori értekezés-tervezetéről. Széchenyi István Egyetem, Győr, Multidiszciplináris Társadalomtudományi Doktori Iskola
Haybron, D. M. (2007a): Do We Know How Happy We Are? On Some Limits of Affective Introspection and Recall. Nous 41:3, 394–428
Kahneman D. és Tversky, A (szerk.) (2000): Choices, Values and Frames. Cambridge University Press, Cambridge.
Kahneman, D., Krueger, A. B., Schkade, D. A., Schwarz, N. és Stone, A. A. (2004): A Survey Method for Characterizing Daily Life Experience: The Day Reconstruction Method, Science 3, no. 570 (December)
Kahneman, D., Diener, E. és Schwarz N. (szerk.) (2003): Well-being: The foundations of hedonic psychology. New York: Russell Sage Foundation.
Layard, R. (2005): Happiness: Lessons from a New Science. New York, Penguin.
Nozick, R. (1989): The Examined Life. New York: Simon and Schuster.
Redelmeier, D. és Kahneman, D. (1996): Patients' memories of painful medical treatments: real-time an retrospective evaluations of two minimally invasive procedures. Pain, 116, 3-8.
Schwarz, N. és F. Strack (1999): Reports of Subjective Well-Being: Judgmental Processes and Their Methodological Implications. In: Kahneman, D., Diener, E. és Schwarz, N. (szerk.) (2003) 61-84.
Somogyi Ferenc (2008): Takács Dávid munkahelyi vitára benyújtott „A boldogság közgazdaságtana” című doktori értekezésének bírálata. Széchenyi István Egyetem, Győr, Multidiszciplináris Társadalomtudományi Doktori Iskola
Van Praag, B. M. S. és Frijters, P. (1999): The measurement of welfare and well-being: The Leyden approach. In Kahneman et al. (2003)
Wilkinson, W. (2007): In Pursuit of Happiness Research. Is It Reliable? What Does It Imply for Policy? Policy Analysis No. 590. április   
[1] Gross National Happiness.
[2] Pontosabban, az élet célja az, hogy minél magasabb szubjektív jóllétünk legyen minél hosszabb ideig. Az így értelmezett, egész életre kivetített boldogságot hivatott kifejezni a boldog évek számának mutatója (HLY).
[3] Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb. József Attila: Thomas Mann üdvözlése című költeményéből

* * *

Az értekezés teljes szövege elérhető itt:
Címkék: ...