2009. október 8.-án Trianonról folytattunk élénk, helyenként némileg szenvedélyes eszmecserét. Ezt mindjárt az a 'nemzeti önkritika' váltott ki, melyet Csernok Attila képvisel 'A komáromi pontonhíd' c. könyvében, s amit vázlatosan ugyan, de igen jól ismertetett vitaindítójában András (az általa felolvasott bevezető blogunkban a 'Hogy is van ez ... 1.' című bejegyzésben található). Volt aki úgy fogalmazott: a könyv a magyarság 'vétkes nemzetté'  minősítésének benyomását kelti, s ezzel éppúgy nehéz egyetérteni, mint a 64 vármegyét visszasíró megközelítésekkel. Hiszen országhatár-kérdésekben mindmáig a történelem inkább alakult az erőszakon, mint az erkölcsi elvek szerint, s a háborúk után mindig a győzteseknek volt joguk megmondani mely oldalon harcolók voltak a jók és melyik a rosszak (ez természetesen nem ment fel senkit a holocaust és más, emberiség elleni bűntettek alól).

Egy másik vélemény szerint talán különbséget kellene tennünk hiba és vétek között. Inkább hiba, mint vétek volt az, hogy 1848-ban nem adtunk autonómiát a nemzetiségeknek, jóllehet Széchenyi 'frigy'-kötésre  gondolt - Csernok formulájával  'belső kiegyezésre' - a nemzetiségekkel. Ennek elmulasztása azonban már inkább vétek volt 1867 után. A politikai hatalmat kezében tartó földbirtokos arisztokrácia nem volt képes olyan magatartást tanúsítani a nemzetiségek irányában, mint  a horvátokkal általában és mint egykor Hunyadi János soknemzetiségű jobbágyaival szemben. 'Vétkes nemzet' valóban nincs, a magyar sem az, de a nemzetek, köztük a magyar is, számos hibát elkövettek és bűnbe is estek. Nem lehet általában szembe állítani a történelmet formáló erőszakot és az erkölcsi elveket. Már csak azért sem, mert a történelmet nemcsak az erőszak formálta és az erkölcsi elvek sem változatlanok. Ennek ellenére vagy éppen ezért lehet a történelemből tanulni, a jövőre vonatkozó tanulságokat levonni.

A beszélgetésben mindenki az utóbbiak körébe sorolta a kettős állampolgárság ügyét, az ezzel kapcsolatos 2004-es népszavazás értékelését. Vita volt arról, hogy akkori értelmezés szerint a teljes vagy részleges kettős állampolgárság megadásáról kellett-e szavazni ? Hogy vajon joggal vélelmezhető-e, hogy a Fidesz a népszavazás pozitív kimenetelétől a belpolitikai erőviszonyok hosszú távra és javára történő megváltozását is remélte? S hogy nem képviselt-e szűkkeblű és lelki-érzelmi következményeit tekintve aligha védhető álláspontot a szocialista-liberális kormány és személyesen Gyurcsány?  Felvetődött: nem lehet-e, kell-e a kettős állampolgársághoz hasonlóan kettős (sőt többes) nemzeti kötődésről is beszélni? Ez utóbbit lehetne 'multinacionalitás'-nak is nevezni (nem a sok országban működő multinacionális cégek értelmében). Az így felfogott 'többnemzetűség' semmiképp sem azonos az internacionalizmussal - hiszen nem a 'semleges' nemzetek-felettiség vagy -köztiség az alapeszméje. Hanem épp az egyén, a kisebb közösség pozitív, lehetőség szerint harmonikus kötődése két vagy több nemzethez. A vitában felvetődött továbbá, hogy az erős nemzettudat, az offenzív nemzetpolitika mennyiben tud harmonizálni az EU fejlődésének követelményeivel?  Nem kellene-e mindezzel összefüggésben  újradefiniálni-aktuaálizálni  az állam, a nemzet és a haza fogalmát?

Ma is vannak államok, amelyek ismerik a többféle állampolgárság fogalmát-gyakorlatát. Magyarország esetében indokoltnak látszana különbséget tenni 'belső' és Külső' állampolgárság között (még egy esetleges erre vonatkozó újabb népszavazási kezdeményezés előtt). Mint e beszélgetés-összefoglaló írója, a résztvevők utólagos engedélyét remélve  itt felidézem az emlékét a néhai Közgazdaságtudományi Egyetem egy görög oktatójának, aki (miután több évtizedig élt itt) azt mondta: ha Athénba megyek - otthon vagyok, ha onnan visszajövök - itthon vagyok. Ilyen kettős-többes kötődések - melynek 'arányait' szabadon választott és kényszerítő körülmények egyaránt befolyásolják - a Kárpát-medence népeit is közelebb hozhatják egymáshoz. És pozitív, előre-mutató alternatívát jelenthetnek a kirekesztéssel és asszimilációval szemben.

Vitatkoztunk több órát, volt amiben egyetértettünk és volt amiben nem, kicsiben mintegy 'leképeztük' a szélesebb nyilvánosságot: hisz ezek és a hasonló  kérdések országhatáron belül és kívül is többféle megítélés alá esnek. Hangzottak el mindennapi példák a nemzetek, nemzeti többség és kisebbségek közötti építő gazdasági, kulturális, oktatási stb. együttműködésről, és szót ejtettünk a mindenütt fellehető szélsőséges (és gyakran más okokat elfedő) magatartásokról, indulatokat kavaró megnyilvánulásokról is. S arról, miként lennének erősíthetőek a bizalom hídjai térségünkben. Elhangzott: ehhez elengedhetetlen az egymás iránti kölcsönös nyitottság, s mindenkinek a saját területén kell megtennie a legtöbbet az örökölt és helyenként ma is szított nemzeti ellentétek enyhítéséért. A multikulturális szemléletet erősítésére volna szükség - a nemzeti identitások megőrzése mellett - s ennek keretében kellene kezelni a kulturális, vagy akár a területi autonómia problematikáját is.

Az eszmecsere során felmerült egy Konfucius-gondolat, melyet annak a fejedelemnek válaszolt aki az azt kérdezte tőle mitől lehet jó uralkodó:
'Akik közel vannak, legyenek elégedettek,
Akik pedig távol vannak, mind hozzád jöjjenek.'
Ezt kicsit átértelmezve-aktualizálva, elhangzott: erős az a nemzet, amelynek tagjai jól élnek és sok barátja van. Szeretnénk ha hazánkat mi s mások is mindinkább ilyen nemzetnek tudnák és látnák.

Mihály Albert