Elméleti fizikusnak készültem. Pontosan már nem emlékszem, mikortól, de 13-14 éves koromtól már biztosan. Volt akkoriban egy barátom, akivel órák hosszat sétálgattunk a fekete lyukakról meg a fizika nagy kérdéseiről gondolkodva, vagy éppen ezzel kapcsolatos könyveket bújtunk. Talán még fiatalabb voltam, amikor arra vágytam, hogy majd oxigénnel és minden olyan anyaggal láthatom el az emberiséget, - természetesen valamilyen tudományos vívmányom eredményeképpen - amilyenre szüksége van. Ma már tudom, hogy ez badarság. Kisgyerek voltam, amikor nagy örömmel vártam egy angol ismeretterjesztő tv-sorozat utolsó részét, melynek előzetesében azt ígérték, hogy a világ keletkezésének módját mondják el. Már ezzel képes voltam végre leszerelni hívő rokonaimat, akik mindig Istennel győzködtek természettudományos beállítottságom ellenére.

Az élet úgy hozta, hogy nyolcadikos koromban még nem voltam elég jó versenyző ahhoz, hogy megnyerjem az országos fizikaversenyt. Előtte minden fizikaversenyt megnyertem, amelyen csak elindultam - tudtam csatákat nyerni, de ez háború volt, többnapos komoly megmérettetés. Később a gimnáziumban eltávolodtam a fizikától. Fokozatosan gyűltek a tapasztalatok, az élmények, amelyek arról győztek meg, hogy az anyagi világunkon túl is van valami, és ez a valami magasabb rendű, tehát, ha úgy tetszik, elsődleges, vagy irányt szab a földi történéseknek. Mint azt egyszer már említettem, olvasmányélményeimből és rövid élettapasztalatomból összeállítottam magamnak egy világképet - miképpen a király mondja a Becsületes tolvaj Marci című magyar népmesében: azt én is úgy loptam -, amellyel egyéni és közösségi létünk minden mozzanata magyarázható. Ez az élet értelme.

Annak idején létezett valami nagy Egység - szeretet, aranykor, édenkert. Amelynek fel kellett bomlania. A részek úgy tartoznak egybe, mint vízcseppek a tengerben, de mintha ki kellene próbálniuk az önálló létet, ki kell szakadniuk az egységből - kiűzetés a Paradicsomból. Hisz az egység nem is lehet stabil, amíg csak csírájában is, de létezhet bármilyen törekvés a széthúzásra. Mondhatni, a cseppeknek meg kell ismerniük, milyen külön-külön, hogy azután visszatérve már ne akarjanak újra kiszakadni - bűnbeesés-megtérés. Azt mondják, az Istennek nem tisztán kellünk, hanem megtisztulva. Naiv az, aki örökérvényűnek gondolja az édenkertet. A romlatlan és tudatlan emberpárt könnyű bűnbe vinni. Nos, ez a feladatunk az életben, hogy megtapasztaljunk mindent. Hogy pontosan tudjuk, mi a jó, és mi a rossz. Így e tudás birtokában már csak a jót fogjuk választani, mert immáron tudjuk, hogy a rossz valóban rossz. Az élet értelme tehát a tapasztalás. Meg kell tapasztalnunk, milyen erősnek, gyengének, férfinak, nőnek stb. lenni. Ezáltal tudjuk csak átélni a másnak okozott fájdalmat.

Egy élet kevés ahhoz, hogy mindent megtapasztaljunk. Ezért tér vissza a lélek egy másik testbe, hogy továbblépjen, fejlődjön, vagy ha nem sikerült előzőleg, akkor újra nekivágjon az adott feladatnak. Ez a feladat nemcsak egy helyzet megtapasztalása lehet, hanem egy szükséges tulajdonság, készség elsajátítása is. Ilyen lehet az alázat, az önbecsülés és még sorolhatnánk. Ezért van az is - amint azt Horváth Kata felvetette szeptemberi összejövetelünkön - hogy egyes dolgok az egyik embernek magától értetődők, mások meg soha az életben nem fogják magukévá tenni. Különbözőek vagyunk abban is, hogy mennyit haladtunk már a tapasztalás útján. Mindig egy sajátos élettervvel, szerepben születünk földi testünkbe. Egy bizonyos sorsfeladatot kell megoldanunk. Nézetem szerint az és csak az a BOLDOGSÁG, ha ezt a feladatot teljesítjük.

Ezzel egészítem ki Mihály Albert szavait, melyek szerint a boldogság "egyénileg és közösen önként végzett becsületes munkával létrehozott, igazságosan elosztott anyagi és szellemi javak termékeny, a társadalmi, emberi alkotóerőt szolgáló egyéni és társas élvezete". És ugyancsak ezzel egészítem ki Horváth József eszmefuttatását a fejlődésről. Minden tapasztalással közelebb kerülünk az Egység újrateremtéséhez - kivéve, ha elpusztul az emberiség. Győzelem vagy halál!

Megjegyzés: Istenhívő vagyok. Nem keresztény, nem buddhista stb. Nem tűröm a kirekesztést, amikor valaki azt hirdeti, hogy az övé és csak az övé az egyetlen igaz vallás, hit! Az ilyenek hite, vallása bizonyosan hamis! Nem tudom pontosan igazolni, de vallom, hogy a nagy világvallásoknak van egy metszete, amely az általános emberi jóságot képviseli. Az én Istenem az, amelyet a csodálatos magyar nyelv oly szépen tükröz. Isten = Ős + Tény, vagyis valami, ami az anyagi világon túl öröktől fogva és örökkön örökké létezik.