Sanyi terelte eszmecseréinket e komplex témakör felé azzal a kérdéssel: Lehetséges - e  boldogságelvű politizálás? Azután Pista, amikor a politikát elemezve, középpontba állította a politika és az erkölcs viszonyát. Ennyire összetett témakörről folytatott eszmecsere esetén különösen fontos az alapfogalmak egyértelmű használata. Annak lehetőleg pontos meghatározása: miről beszélünk? Ezt Pista ''követelte'' éppen akkor, amikor a boldogságot tűztük összejövetelünk napirendjére. Erre aztán Sanyi kedvesen ''belehajszolta'' a jelenlévőket a boldogság kapásból történő meghatározásába. Jó volna felidézni az elhangzottakat, de még a magam meghatározására is csak nagyjából emlékezem. Kinga definíciója azonban pontosan megmaradt bennem: a boldogság - barátokkal együtt imádkozni. Meg az, hogy egyikünk sem szűkítette le a boldogság tartalmát az anyagiakra. (Ez  lényeges világnézeti eleme együtt gondolkozásunk közös alapjának.) Visszatérnék tehát hozzászólásom címében szereplő alapfogalmakhoz, mert - azt hiszem - nemcsak nekem vannak hiányérzeteim mibenlétükkel kapcsolatban. A boldogsággal kezdeném.

Magától értetődőnek vettük, hogy csak az ember lehet boldog vagy boldogtalan. Legalábbis addig gondolhattuk ezt, amíg Sanyi - nem kis meglepetésünkre, nem indoklás nélkül - kijelentette: Ő nem ember. Viszont - látható - Kingával boldog. Tehát nem magától értetődő az a tétel, hogy csak az ember lehet  boldog. Komolyan azonban nem vitattuk meg Sanyi  ''nem-ember'' koncepcióját. Ezért is megkerülhetetlen a kérdés: mi az ember? Mi az emberi természet ? Miből van az ember? '' Isa por es homu vogymuk '' - olvastuk legrégibb nyelvemlékünkben. Manapság egy ilyen állítást joggal minősítenének vulgármaterialistának. Megpróbálok válaszolni a feltett kérdésre. Természetesen vázlatosan.                

Természetünk társadalmi. Még testi mivoltunk is '' domesztikált ''. Sokféle fizikai munka és egyéb társadalmi tevékenység formálta át állatősünk biofizikai testét, szükségleteit, pszichikumát emberivé a termelési és egyéb technikával kölcsönhatásban. Testi mivoltunk az épített környezettel és a technikával együtt alkotja a társadalom szerves testét. Nem úgy alkotóeleme a technika a társadalom testének, mint egy fogprotézis vagy műláb a
fogát-lábát vesztett embernek. Protézis nélkül van ember, de technika nélkül nincs sem ember, sem társadalom. Az ember nem szerszámkészítő állat. Ami ''állati'' az emberben, az társadalmi természetének közvetlen, megszüntethetetlen, de - éppen a társadalom ráhatása következtében - nem változatlan természeti alapja, hordozója. Társas lény mivoltából, a termelési folyamatban, a társadalom életének egészében adódó egyéni és csoportos munkából, munkamegosztásos vagy munkaelosztásos egymásra utaltságból következik az ember természetének egyszerre egyéni és közösségi mivolta.  

Mindehhez társul érzelem és gondolatvilágunk, lelki alkatunk. Fogalmak, tételek, következtetések, elméletek, eszmék kavarognak vagy sorjáznak logikusan tudatunkban érzelmek kíséretében, érzelmeket kiváltva vagy éppen érzelmektől ''doppingolva''. Racionális és irracionális tudásból és tudatlanságból, igazságokból és tévedésekből, célokból és céltalanságokból, hatalom - és szabadságvágyból és szolgalelkűségből , a tulajdonosság vagy tulajdonnélküliség ösztönös vagy tudatos öntudatából, szeretetből, gyűlöletből és közömbösségből, önzésből és áldozatkészségből, irigységből, törtető rivalizálásból, a tulajdon-felhalmozás szenvedélyéből, hiúságból és szerénységből, de a természeten, egymáson és önmagunkon aratott aratott ''győzelem'' feletti jogos és jogtalan örömből, de ebből fakadó önhittségből, elbizakodottságból is, stb., stb. - áll ember mivoltunk tudati, lelki természete. Testi és szellemi, lelki adottságaink,szükségleteink, érdekeink, vágyaink,szenvedélyeink anyagi és szellemi alkotóerővé, munkaképességé állnak össze, a teremtő rombolás vagy csupán a pusztítás terméketlen erejévé.

Valamiképpen mindez elválaszthatatlan boldogságunktól vagy boldogtalanságunktól. Boldognak érezhetjük magunkat, ha egészségesek, alkotóképességünk teljében vagyunk és eredményes tevékenységet folytatunk. Már  Arisztotelész azt írta, hogy az eredményes működés és a boldogság ugyanaz. Boldogtalanná tehet viszont a betegség,
alkotóképességünk csökkenése, tevékenységünk eredménytelensége. Megkeseríti azonban boldogságunkat, ha eredményes tevékenységünkért irigyelnek, az elismerést megtagadják tőlünk. Súlyosbítja a boldogtalanságot a kárörvendés, enyhítheti a részvét és segítőkészség. Könnyebb elviselni boldogtalanságunkat, ha ebben nem vagyunk egyedül és nem lehet zavartalan boldogságunk, ha mások boldogtalanok. ''Az a társadalom , amelyben a többség szegény, se nem virágozhat, se nem lehet boldog.'' (A. Smith) Sem az egyén, sem a közösség boldogsága, boldogtalansága nem statikus állapot. Fájdalom, keserűség jár az elvesztett boldogság nyomában s a remény éltet, hogy újra megtaláljuk azt.

Itt leinthetne Kinga. Hagyjam abba ezt a prédikációt és vegyem tudomásul a Biblia figyelmeztetését: minden nap halál által élünk. Nem féligazság ez? Nem élünk minden nap a születés által is? Igaz, születésünk gyötrelmét öntudatlanul éltük át. Elmúlásunk bizonyosságának tudata viszont öntudatra ébredésünktől kezdve szorongással tölthet el. A halál árnyékában élünk, miközben társadalmilag meghatározott szükségleteink, vágyaink, képességeink. A boldogság keresésére  programoznak bennünket és nem is eredménytelenül. Alkotóerőnkkel túléljük a kudarcokat. Elfáradunk, belefáradunk és új erőre kapunk. Nem a halálra gondolunk, hanem egy jobb életre vágyunk. Kivédhetetlen csapásokkal, pótolhatatlan veszteségekkel is képesek vagyunk élni. Az élet vonzása erősebb a szegénységnél, kiszolgáltatottságnál, elnyomottságnál, a reménytelenségnél is. Százmilliók nem fordítottak hátat az életnek ilyen sors miatt. Beletörődtek. Jobb inkább így élni, mint meghalni. Sokan viszont fellázadtak. (Az új világrendnek három milliárd elkeseredett ember lázadásával kell szembenéznie - írta néhány évvel ezelőtt egy neves újságíró.) Jobb állva meghalni, mint térdepelve, nyomorban élni. Boldogtalanságban, kétségbeesésben, a tűrhetetlenné vált élet elleni lázadásban bátran vállalt halál is van.

Születésünkkel általában ki vagyunk békülve. Halálunkba nem akarunk belenyugodni. Ó - az a vég, csak azt tudnám feledni. (Lehet, hogy formailag nem idézem pontosan ''Ádámot''...). Szeretnénk, ha emberi létünkkel egy  olyan végtelen volna jelen a világban, amelynek kezdete van. (Ellentéteképpen fel kellene tételeznünk egy olyan végtelent, amelynek vége van, de kezdete nincs. /) Véges létünk ''értelmének'' keresését nem egy ilyen ''kényelmetlen'', nyugtalanító, félelmet keltő, ''elfogadhatatlannak'' érzett ellentmondástól való megszabadulás irreális vágya hajtja? Levente jól mondja: ha az értelem kérdését nem tudjuk a helyére tenni, homokvárakat építünk. ''…egészen mást jelöl az értelem, mint az elme egyik képessége és az élet értelmének kérdése…'' S külön kérdés az élet céljának mibenléte. ''…érdekes kuszaság uralkodik e téren…'' Örvendene egy kiadós vitának udvariaskodás nélkül.

Nem általában az életnek van értelme, hanem az embernek. Az emberrel van értelem a világban. Általában az életnek, a világnak és benne az ember létének annyi s olyan értelme van, amennyit az ember megért, felfog belőle s önmagából. Mi adunk értelmet a világnak, a társadalomnak, saját életünknek úgy, hogy megküzdünk megértéséért, erre alapozva próbálunk reális célokat kitűzni, s ezeket tettre váltva megkíséreljük a természetet, a társadalmat s önmagunkat ''tetszésünkre'' megváltoztatni.  (Feltételezem, ez a háttere, alapja vagy racionális értelme annak, amit Sanyi - Heideggert és Marxot összehozva - mond: az ember nem a lét pásztora vagy a semmi helytartója, hanem  vele a ''létadó lény'' van jelen a világban.) Ha az ember megértette, hogy nem tud kilépni a keletkezés és elmúlás folyamatából, reális célja lehet viszont a születése és halála közötti időtartamot meghosszabbítani, tartalmas, időnként boldog élettel megtölteni, maradandó nyomot hagyni maga után, ideiglenes, részleges győzelmet aratni a halál felett, akkor - ha nem is maradéktalanul, de - kibékül azzal, beletörődhet abba, hogy még a klónozással is csak ''majdnem halhatatlanságra'' (Salánki Ferenc) tehet szert. Móra Ferencnek mondja kedvelt öreg paraszt embere - fölrúgva bocskora orrával a homokból egy őskori csigolyát, amely szétporlik a szélben: ''Nézze, maga beszélte a följebbvaló esztendőkben, hogy ez tán királ volt valaha. Mi lött belüle? Mögötte a föld, mert az a leghatalmasabb. Az apámat is mögötte, mög annak az apját is. Engöm is nemsoká mögösz. A föld mindönkit mögöszik, még tán magát is. De új állja helyünköt, és a föld nekik marad.''

A természet túlhatalma leküzdhetetlen. Bölcsője és koporsója a társadalomnak és vele az embernek. Ma azonban a társadalom és az emberiség jó része maga idézi elő a közös pusztulás veszélyét a nagyrészt általa előidézett globális ökológiai válsággal és azzal - Horváth Jóskát idézem - hogy egyelőre képtelen túllépni az egyéni és csoportos haszonszerzésre alapozott gazdasági berendezésen, a koncon való marakodás félállati szintjén, az ezt szolgáló vagy elnéző politikai , hatalmi formákon, a fegyverkezésen, az egyéni és közéleti erőszakon, háborúkon stb. Ma mindenekelőtt az ezekből származó mindennapi gondok és a mesterséges halál áll a kívánatos boldogság útjában.

Mi volna ez a boldogság? Azt mondanám: egyénileg és közösen önként végzett becsületes munkával létrehozott, igazságosan elosztott anyagi és szellemi javak termékeny, a társadalmi, emberi alkotóerőt szolgáló egyéni és társas élvezete. Valamiképpen mindig feltételezi egymást az egyén és a közösség boldogsága. Sanyi idézte többször József Attilától: ''Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.'' A társadalom nem magányos emberek szövetkezésével jött létre. A magányos ember hosszú társadalmi fejlődés eredménye és boldogsága csak képzelt lehet. Dávid írta, hogy a boldogság koncepciójának lényege a fejlődés. Ugyanannak a boldog állapotnak sorozatos ismétlődése unalomba csap át. Az ember a boldogságban is változatosságra vágyik. Körülményei és önmaga is továbblépésre késztetik. ''A haladás legyen pokla, üdve, / Elégedetlenkedjék mindörökre.'' (Goethe)  Beszéljünk a társadalmi fejlődésről - javasolta Levente már a tolerancia témakörével kapcsolatban - mert hogy a fejlődés minden kijelentés, álláspont végső alapja. Mondhatjuk ezt a boldogság kérdéskörével kapcsolatban is. Horváth Jóska bele is fogott már.

Ha pedig a politika ma sem más, mint a társadalom egésze szakszerű  igazgatásának osztályérdekek által meghatározott formája, akkor nem az a kérdés, hogy lehet-e boldogságelvű politika, hanem az, hogy kiknek milyen, mekkora boldogságát, boldogulását szolgálja ez vagy az a politika és hogyan, milyen eszközökkel. Az ÉS 2009. július 31.-i számában olvastam ismertetést Robert B. Reich: Szuperkapitalizmus c. könyvéről. A szerző
a Clinton-kormány munkaügyi minisztere volt. Szerinte általános vélekedés, hogy az állam, a kormány a lobbi-csoportok foglya és a gazdasági érdekek a politikai folyamatokat olyan irányba terelik, hogy az amúgy is túlterhelt demokrácia már nem képes a ''közjó'' irányába terelni a politikai akaratképzést. Majd tíz éve Jeffrey Sachs mondta: ''…a Hét Nagy vagy több pénzt költ (jól irányítva) a szegénység enyhítésére, vagy vezetőinek továbbra is bujkálniuk kell az az emberiség többsége elöl. Ez a többség ugyanis egyre kétségbeesetten és értetlenebbül szemléli a világ gazdagjainak morális bárgyúságát.'' Nagyon indokolt volt a figyelmeztetés. Az OECD országok a '7o-es években úgy döntöttek, bruttó nemzeti össztermékük évi 1%-át fordítják nemzetközi segélyezésre. Ez az arány 2oo1-re o,22% lett, az USA esetében o,1%. A volt angol miniszterelnök, Blair tanácsadója, A.Giddens írta: ''A kapitalizmusnak nincs alternatívája, az egyetlen lehetőség az, ha a globalizáció folyamatát nemcsak gazdaságilag, hanem szociálisan és kulturálisan is az átlagember szolgálatára kényszerítsük.'' Erre írta majd tíz éve a közismert külpolitikai újságíró, Gömöri Endre: ''…a globális gazdaság hordozói és haszonélvezői  a jelek szerint nem képesek (és talán a rendszer lényegéből fakadóan nem is lehetnek képesek) egy ilyen mértékű önkorlátozásra.'' A tőkés államok válságkezelő politikája napjainkban jól szemlélteti ezt.

Természetesen '' Lehet más a politika!'' Erőszakmentes aktív társadalmi önvédelem! Erőszakmentes önvédelem az erőszak törvényesített állami monopóliumával szemben? Gyakorlatilag nem lehet kizárólagossá tenni az erőszakmentesség elvét. Nem kerülhető meg a kérdés: kik, milyen erőszakot alkalmaznak, kik ellen, milyen cél érdekében és milyen mértékben? Peter Weiss: Hölderlin c. drámájának egyik szereplője mondja.
                                                              
''Évszázadokon át
csépelték az önkényurak  
a gyöngéket
és amint ezek
végre védekeznek
fölzendül a humanista hűhó
az nem lehet hogy
a gúzsbakötöttek
az ököljoggal éljenek.''             

A FAO legújabb jelentése szerint több mint egy milliárd ember éhezik. Nem bűnösök-e politikailag, erkölcsileg mindazok, akiknek lehetőssége van száműzni az éhezést a világból erőszakkal is - ha másképp nem megy - és elállnak ennek alkalmazásától? Ha másképp nem megy… Erőszakkal megmenteni a ''mesterséges haláltól'' az éhezőket - ez nem a gátlástalan eszközválasztásnak, a ''cél szentesíti az eszközt'' elvének igazolása. Ahogy a jó cél nem igazolja a gátlástalan eszközválasztás elvét, éppígy a jó eszköz nem minősíti jóvá a rossz célt. Semmi sem cél vagy eszköz önmagában. Egy cselekvés vagy tárgy csak a célhoz való viszonyában lesz eszköz. Az eszköz pedig meghatározza a célt, amennyiben az csak vele realizálható. Az ember céljaiban külső körülményeitől való függése, eszközeiben azok feletti uralma jut kifejezésre. (Hegel) A célok rangsorolása és az eszközök megválasztása egyenrangú a cselekvés folyamatában. Egy adott célhoz többféle út vezet - de nem bármilyen. Éppígy többféle eszköz, de nem bármilyen alkalmazható adott cél elérése érdekében. Politikai és erkölcsi követelményeknek szüntelen kritikai mérlegeléssel és meghaladási igénnyel kell párosulnia. Ezeknek az elveknek a tükrében kellene elemezni a szükséges és lehetséges kompromisszum, a becsületes forradalmiság és a megalkuvó reálpolitika témakörét. (Utóbbi gondolatokat értelemszerűen idéztem Farkas Endre: Forradalom és erkölcs c. könyvéből. Kossuth K. 1976.) Szükséges volna ez is olyan politikai szemlélet és gyakorlat kialakításához, amely - Sanyi szavait idézve - az emberi életút egészére jó értelemben, átfogóan kihat. Legutóbbi összejövetelünkön Pista vita-bevezetője is ebbe a kérdéskörbe vágott. És nem hiszem, hogy Kinga veszélyesnek tartana olyan ''szerveződéseket'', amelyek a jelzett elveket tartják szem előtt.

Mindezzel már az erkölcs témakörébe is belekaptam meghatározása nélkül. Az erkölcs alapkérdése: mi a jó és mi a rossz a kitűzött célokban, az elérésük érdekében alkalmazott eszközökben, módszerekben és az eredményben? Megválaszolása pedig az emberek egyéni, csoport és közérdeke, ezek kívánatos összhangjának mérlegelése, szakismeretek és világnézeti alapján történik. S az erkölcs mint ilyen a társadalom univerzális szabályzórendszere történelmileg különböző formákban.

Mivel már régen túlléptem egy hozzászólás ''műfaji'' kereteit, nem magyarázkodom, hanem egy beszédes, tanulságos történetet elevenítek fel erkölcs és a nemzetközi politika viszonyáról, részben idézés formában. Konrad Lorenz: Az ''orosz kézirat'' (1944 - 1948) és Ember voltunk hanyatlása c. könyvéből idézem értelemszerűen a szerzőnek azt a gondolatát, hogy a társadalom és az ember jelenleg történelmének egy olyan kritikus, sorsdöntő korszakába lépett, amelynek szörnyű problémái és veszélyei között ''akadnak'' kifejezetten erkölcsi természetűek. S ezekkel kapcsolatban a nagy világvallások és az idealista filozófia hagyományos etikája ''maradéktalanul kudarcot vallott.'' Kudarcukhoz nagyban hozzájárult a természettudomány és a materialista gondolkodás romboló kritikája, s ezért képviselőinek kötelessége hozzájárulni ''…az emberiség új etikájának megalkotásához…'' Ezzel a feladattal ''egy új filozófiának'' kell megbirkóznia, amelynek - a szerző véleménye szerint - az induktív természettudomány és a régi szellemtudomány szintéziséből ''kellene'' megszületnie.

Ez a természettudomány elemzett tények hatalmas tömegére épülő ''teremtő evolúció'' alapján áll, szemben azzal az ezoterikus gondolkodással, amely ''bűnös nagyképűséggel'', ''elvakult gőggel'' képviseli azt, hogy ''az ember kezdettől fogva a fejlődés elhatározott célja''. ''Ha hinnem kellene,hogy egy mindenható isten a mai embert - abban a formájában, ahogyan fajunk átlaga megjeleníti - szándékosan teremtette olyanra, amilyen, istenhitem bizony megrendülne. Ha ez a kollektív cselekvésében gyakran nemcsak gonosz, hanem ráadásul oly ostoba lény Isten képmása, ezt kell mondanom:' Micsoda szomorú Isten!''' A mai kor sátáni torzulásai még a hívőben is kétségeket támaszthat az isteni mindenhatóságot illetően. (A szerző nincs tekintettel egy olyan dialektikus isteneszmére, amely szerint az isten kockázatot vállalt a saját mására teremtett emberrel. Az ember az isteni mindenhatóság korlátja, mert szabad akarata révén fellázadhat ellene. Az isten az emberrel mindenhatóságát korlátozza.) Idéz a szerző egy ezoterikus gondolkodót, Carl M. Feuerbachot, aki ''figyelemre méltó költői erővel'' úgy akarja megcáfolni Darwin ''majomelméletét'', hogy ad absurdum víve azt, valójában az általa tagadott teremtő evolúció koncepciójának alapgondolatát írja le : ''Minden, ami létezik, tervezetlenül és cél nélkül 'rögtönzött', nem volt előre programozva, 'az ember, ez a sajátságos főemlős' nem Isten akarta kivétel! A természet úgyszólván kapásból, fantáziáló erők irányítatlan, szabad játéka révén, áthatolhatatlan ködben, 'a létért való küzdelemben megvalósuló természetes kiválasztódás közepette', vakon tévelygő véletleneken és mutációkon át, a mindenkori külső körülmények közepette tapogatózik egy nem akart és nem ismert, távoli jövő felé.'' Mi más ez, mint annak leírása, ''amit a teremtő evolúció valóban tesz.'' Az  ''emberek alkotó munkáiban az egész világot átfogó teremtési folyamat speciális eseteit látjuk, a mindennek mindennel való játékát, amelyből a korábban nem létezett kipattan.'' Azért idéztem ezeket a gondolatokat, mert határozottan érintik az emberi lét végső kérdéseit (honnan jöttünk stb.), az ''új etika'' megalapozását, az erkölcsnek a mai politikákhoz  és a politikáknak az erkölcshöz való viszonyát, vagy annak a problémának a megoldását, hogy van-e abszolút vonatkoztatási pont?

Befejezésül a már hivatkozott Gömöri Endrének egy 2oo1-es júliusi cikke alapján - csaknem kizárólag idézetekkel - próbálom érzékeltetni az erkölcs és a nemzetközi politika egyik, mai is aktuális témakörét. Szlobodan Milosevicset kiadják Hágának. Tudjmant nem. Pinochet és hasonlóan bűnös tucatnyi politikus elkerüli a nemzetközi törvényszéket. Vita robban ki a politika és az erkölcs viszonyáról. ''Évszázados tapasztalat volt, hogy egy ilyen vita értelmetlen. Érdekes módon most mégis vita van.'' Egy amerikai külpolitikai folyóirat közismert főszerkesztője Thuküdidészt, a  hadvezért és történetírót idézte: ''…az igazságszolgáltatás a kényszerítés lehetőségének függvénye. Az erős azt teszi, amit hatalmánál fogva megtehet, a gyenge pedig elfogadja, amit el kell fogadnia.'' Arany  János: Civilizáció című verse a régebbi és az újabb idők idevágó eljárásairól:

Ezelőtt a háborúban                           
Nem követtek semmi elvet,              
Az erősebb a gyengétől                      
Amit elvehetett, elvett.                      

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és - helybenhagyja.

Milosevicset Washington kényszerítő ereje küldte 'nemzetközi' börtönbe. Ugyanez a Washington amerikai börtönbe vetette  Noreigát, a panamai diktátort. Fareed Zakaria írta: ''Amerikai bíróságok ma rutinszerűen vádat emelnek külföldi államférfiak, vállalatok és kartellek ellen az amerikai törvények megsértéséért, és mindmáig nem fogadtuk el a nemzetközi bűnügyi bíróság felállításáról szóló ENSZ határozatot, sem pedig a taposóaknák megtiltásáról szóló nemzetközi egyezményt.'' Ramesh Thakur, a tokiói ENSZ egyetem rektor-helyettese azt tanácsolta a NATO európai hatalmainak: ''Álljanak ellen az igazságszolgáltatás gyarmatosításának.'' Ennek kezdetét látta abban, hogy egy spanyol bíró kezdeményezte Pinochet nemzetközi bíróság elé állítását. Képtelenség lenne, ha ''…egy belga bíró fellépése után most egy harmadik országban letartóztassák Sharon izraeli miniszterelnököt a libanoni háború vagy éppen Kissinger volt amerikai külügyminisztert az Allende elleni chilei puccs ügyében.'' ''…a bíróság egy NATO országban székel, költségeit a NATO országok fedezik, a NATO … szolgáltatta a vád bizonyítékait, a bűnügyi igazságszolgáltatás folyamatába biztonsági és politikai elemeket injekcióz be.'' Megszólalt Kissinger, az igazságszolgáltatás zsarnokságáról beszélt. ''A veszély az, hogy ez a folyamat szélsőséges formákat ölt és a kormányok zsarnokságát a bírák zsarnokságával helyettesíti. Történelmileg az erényesek diktatúrája igen gyakran inkvizícióhoz és boszorkányüldözéshez vezetett.'' Alapkövetkeztetés: felelősségre vonásnak abban az országban kell történnie, ahol a bűnt elkövették. Ha pedig egy kormány nem tekinthető legitimnek, akkor a Biztonsági Tanácsnak kell ad hoc bíróság felállításáról döntenie. A BT-ben azonban az állandó tagoknak vétójoga van. Természetes tehát hogy nem kerülhet nemzetközi bíróság elé Putyin a csecsen háború, sem Csiang Cö - Tibet vagy a Tienanmen tér -, sem Clinton vagy a NATO bármely tábornoka a Jugoszlávia elleni vitatott legalitású légi háború miatt. (Ramsay egykori amerikai igazságügyi miniszter háborús bűnösnek minősítette Clintont, a NATO európai vezetőit a balkáni háborúban játszott szerepük miatt.) Gömöri Rousseaut , ''a francia felvilágosodás zseniális csavargóját'' idézve fejezi be cikkét: ''Az erősebb sem elég erős ahhoz, hogy mindig ő legyen az úr, ha erejét nem változtatja át kötelességtudássá.''(Ide tartozik még: a XXI.századi amerikai diplomácia egyik alapvető céljaként határozta meg Kissinger azt, hogy  ''A NATO-t úgy kell fenntartani mint gátat egy újra birodalommá váló Oroszországgal szemben.'' A cseh Havel hozzátette: '' Inkább egy beteg Oroszország, mint egy egészséges Szovjetunió.'' A NATO-nak Alaszkától Tallinig kell terjednie.)

Keressük tovább az abszolút vonatkozási pontot , illetve pontokat, alkalmazva az erkölcsöt a politikára és viszont, mindkettőt a boldogságra, elkerülve a moralizálást, a demagógiát, populizmust és a szentimentalizmust.

U.i.: Talán nem érdektelen, ha idézek egy véleményt a Lehet más a politika! nevű politikai képződményről: ''Nincs ma semmi mondanivaló a liberalizmusról, és ezen a nagyvárosi értelmiségi populizmusra építő, ugyanakkor a monoki modell nevű jobbikos közpolitika képviselőjét is listájára emelő LMP sem tudott változtatni. Az antipolitikai attitűdök esztétikai meglovagolása - Lego-figurákkal, jegesmedvével, a fogyasztói társadalomra építő élménypolitizálás jegyében, zöld szívdobbanással, szobordíszítéssel - jól megfért  a komoly, pártonkívüliek által szerkesztett zöld költségvetés programjával. Az, hogy a pártban egyszerre van a Corvin-tetős 'húzd meg, ereszd meg kampány' és a Zöld költségvetési élénkítés c. program, jelzi, hogy az LMP mennyire heterogén. Egyszerre van jelen benne a budapesti 'alternatív' szubkultúra, a militáns zöld jövőbe látók csapata, a CEU falai között végzett kutatói gárda, továbbá a hazai vezető politikai és gazdasági tanácsadó cégeknél dolgozó, rossz lelkiismeretű fiatalok csoportja. Az LMP'sikere' nemcsak a zöld politika piacképességének jele, hanem annak is, hogy még van választói kör, amelynek a politika 'veszekedős', 'korrupt', 'hazug' világával szemben a zöld halacska tátogatása ('Érzed,hogy te kívánsz?') új reményt jelent. Az LMP - akárcsak indulásakor a Jobbik - nemzedéki és értelmiségi párt, amelynek vezetői annyit már megértettek korunk folyamataiból, hogy a liberalizmust csak kulturális alapon lehet revitalizálni.'' (Bölcskei Balázs: Jobbikország médiája. Népszabadság, 2oo9. VI. 13.)