A jótékonyságról
Jó lenne majd erről is beszélgetetni, hiszen ősidők óta a másoknak adni-tudás minden igazi kisebb-nagyobb közösség fontos sajátja, összetartó ereje. A minap e kérdésről leveleztünk: gondolat-ébresztőnek ide másoljuk:
> Levente,
> Az elmúlt hetekben többekkel beszélgettem arról, hogyan is tovább a sokszögesdit illetően. Felmerült egy intézményesültebb működés gondolata, pl. valamilyen alapítványi vagy egyesületi formában. Utána járhatnánk annak is, milyen eséllyel lehetne csatlakozni a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség valamely prigramjához. Nemzetközi kapcsolatok után is nézhetnénk. És otthon is számos szervezet van, amelynek tevékenységéhez így-úgy kötődni lehetne.
Amit most fölvetnék, az a közösségi, önzetlen jót-tevés kérdése. E nélkül talán nem is formálódhat ki egy valódi közösség: hiszen ha jól végzik fontos lelki tartalmakat hordoz, építő kötelezettségeket is jelent. Én valami olyasmire gondolnék, amit bizonyos rendszerességgel csinálunk, s kevésbé pénz-ruha stb. -gyűjtésre, hanem inkább tett:ekre. És ami nem túl körülményes, ahol magától értetődő a segítő szándék, a tevékenység és az eredmény kapcsolata: most például süthetnénk együtt 500 buktát és szétoszthatnánk az utcákon rászorultaknak ebben a hidegben.Vagy gondoltam például arra: abszolút önzetlenül segíthetnénk a kárpát-aljai magyar látássérülteknek: Kinga találkozott valakivel múlt héten egy lelkésznél onnan, akinek az elmondása szerint arrafelé még fehér bothoz is alig lehet hozzájutni. Ezek csak ötletek: Ha volna bármi gondolatod, kérlek írd meg.
> Barátsággal: Sándor
> Kedves Sándor !
> Az én szemszögemből az az igazán nagy és egyben legtöbbre értékelendő
ajándék, ha egymást őszinteségünkkel ajándékozzuk meg... kétségeinkkel,
félelmeinkkel, tapasztalatainkkal, érzéseinkkel, vallomásainkkal, azok tanulságaival.... kevésbé érzem fontosnak értékesnek az anyagiak szintjén történő jótékonykodást.... sőt úgy érzékelem, áttételesen az anyagiak felsőbbrendűségének érzését erősítjük, illetve ismerjük el, hogy a szép és igaz szó, az szinte semmit nem ér, szinte semmit sem számit, csak maga az anyagi (egy szelet kenyér, ruha, pénz stb.) ajándék, amikor az anyagiakkal kapcsolatban gyakoroljuk az önzetlenséget, az adni tudást illetve képességet.... ez az utóizé is zavar a jótékonyságnak... másodsorban meg a hiábavalóság érzés, hogy amit teszek, szinte semmit sem ér, csepp a tengerben, illetve homokba öntött víz, pillanatok alatt eltűnik és semmivé lesz... eredménye sem marad, pl. a szegény hajléktalannak az állapotában a meghatározó szerintem a
lelki tényező, ha változtatni tudna hozzáállásán, hamar felülkerekedhetne hajléktalanságán, ami egy külső állapot, az igazi komoly probléma a lelki tényezővel van....
Itt különböző mélységű fokozatok vannak, a probléma tüneti vagy gyökeres
kezelése tekintetében:
* halat ajándékozunk 100 vagy 200-at, vagy 1000-t lehetőségeink szerint;
következő fokozat, hogy elgondolkodunk
* halat vagy hálót ajándékozzunk... én a hálót választanám....
viszont ezen is tűl kellene lépni, és elgondolkodni azon
* hálót vagy a háló készítésének és a hal kifogásának a tudását kellene
ajándékozni: magyarán itt már egyáltalán nincs jelen semmi anyagi, az
ajándék mégis értékesebb a meglátásom szerint;
a legfontosabb szint pedig az, amely
* nem is egy konkrét technika vagy technológiai tudásnak az átadása lenne,
hanem tanulás, és a tenni akarást kellene kiszabadítani valamiféle fogságból,
mert ez utóbbi az igazi oka a tartós hajléktalanságnak, nyomornak.... önismeret megszületésénél bábáskodni (Szókratész, maeutika), önismeret birtokában önmagára találva, saját életét a kívánt irányba tudja terelni, irányítani... a hajléktalanságnak gyakori oka az alkoholizmus, ennek meg a lehető
legközvetlenebbül lelki oka van....
> Én űgy látom: megértést, együttérzést, azaz időt kellene ajándékozni (ahogy azt, Sándor te is írtad könyvedben!); ha megtudunk érteni egy (konkrét) hajléktalant, hogy került ebbe az állapotba, és miért marad tartósan benne a nyomorban, ennek mi a lelki oka, ezáltal ő mit tapasztal meg, és ez a tapasztalat milyen értelemben épül be a személyiségébe, ezáltal milyen értelemben lesz erősebb..... ha ez sikerül mi is gazdagabbak leszünk, teljesebb világosabb lesz világképünk, sőt önismeretünk, mert mind egyek vagyunk, egyforma mechanika irányit minket, hajléktalanokat és rendezett életkörülményekkel rendelkezőket és neki is egy tényleges szükségletét elégítsük ki, azt hogy valaki ténylegesen (nem színlelt együttérzéssel, bólogatással fizetjük ki) megérti őt, ha ez az együttérzés megvan bennünk, ha ezt tudjuk adni, azt hiszem a hajléktalan ezt megérzi, ebből erőt merít, olyan erőt amely mindenképpen tovább tartana mint a meleg bukta a gyomorban.... közös élmény, közös öröm lehetne ez a fajta ajándékozás.... és főleg azért lenne jó, mert abba az irányba lendítené
lelkiekben, ahol a kiút megtalálható.... lehet visszaesik, vagy nem megy
tovább, de gyakran nagyon kevés is elég, ahhoz hogy önmagára találjon...
kedvenc hasonlatom erre az amikor vak sötétben próbálunk eligazodni egy
helységben (saját lelkünk) és minden egyes lépés óriási kockázat, és nagyon kevésbé segít annak felmérésében mekkora helységben vagyunk, milyen akadályok vannak előttünk, viszont csak egyetlen gyufaszál lángjának fénye ilyen helyzetben mérhetetlen segítséget jelenthet... jó esetben mielőtt kialudna a gyufaszál, találunk gyertyát....
Szóval alapvetően igy látom ezt a kérdést (és csak zárójelben jegyzem
meg, persze vannak olyan helyzetek, amikor előbb egy pohár vizet és egy
szelet kenyeret kell adnunk a rászorulónak, mielőbb vele bármiről
beszélni tudnánk.... persze, és az is igaz, a segítséget ő is kell
akarja, azaz ő maga is kell akarjon meggyógyulni, kilábalni az adott
helyzetből,...)
> Nem állhatom meg viszont , hogy egy kicsit ne kalandozzak el a metafizikai vizekre, azaz a fizikai (tapasztalható) világon és ennek rendjén túlra.
Két olyan könyv került a kezembe amelynek szerzői németek, az
egyik könyvnek a címe a 'Lélek nyelve a betegség', a másiknak 'Sors mint
esély', mindkettőnek az az alapgondolata, hogy minden testi betegségnek - nemcsak az úgynevezett pszichoszomatikus betegségeknek, mint pl. a magas vérnyomás és társai, hanem kivétel nélkül minden betegségnek, pl. rövidlátásnak, süketségnek, vakságnak, ráknak stb. is - lelki oka van, sőt minden úgynevezett véletlen balesetnek is lelki oka van, minden valamilyen lelki feladat elvégzésére figyelmeztet illetve kényszerit...
Ehhez kapcsolódik az a Bibliai tanítás is, hogy a gondviselés az folyamatos, minden ami velünk történik valamilyen szempontból, ha áttételesen is, ha szenvedés árán is, de javunkra válik.... ezt jó lenne - mint munkahipotézist - leellenőrizni.
Magam vonatkozásában - lévén hogy eléggé rövidlátó vagyok (20 méternél
távolabb levő emberek arcát foltként érzékelem, nem tudom megismerni, a
45 méterre levő célt nem látom tisztán csak foltként mikor ijazom), úgy
tudnám kipróbálni, ha időt és energiát szánnék arra, hogy felszámoljam
ennek lelki okát, majd kíváncsian és türelmesen várva arra, hogy rövidlátásom átalakuljon és szemem sólyomszemként tárja elém célomat, céljaimat... szinte csodaszámba menne,... de nem lehetetlen... most hasonló módon orrsövényferdülésemen "dolgozom", ez egyszerűbbnek tünik... majd meglátjuk mi lesz...
> Még egy utolsó gondolat a jótékonyságról: Jézus ajándékba kapott egy
nagyon értékes olajat, amit el is használt, ha jól emlékszem Mária
Magdolna a lábát kente be vele, mire Júdás megbotránkozva azt mondta,
miért nem adtuk inkább el ezt a nagyon drága olajat, és a pénzt adtuk
volna oda a szegényeknek, mire Jézus kb. azt válaszolta, hogy "Mária
Magdolna jól tette, mert szegények mindig lesznek akin segíteni lehet, a
világ végezetéig, én viszont már csak nagyon rövid ideig leszek
veletek...", ebből a gondolatból számomra az a tanulságos, hogy a
szegénység (a gondok, a nélkülözés és a betegségek is talán ugyanebbe a
csoportba tartoznak) nem egyszerűen leküzdendő rossz, hanem egy
szükséges valami, szerves része világunknak, amely egy iskolaként,
edzőtáborként fogható fel, minden próbatételnek nevelő hatása szerepe
van, isteni gondviselés rendje és módja szerint, nem önmagában rossz,
csak akkor, ha nem ismerjük fel helyét és szerepét,.... szenvedünk,
mindaddig amíg a eljutunk a megfelelő felismeréshez, mint pl. a "tékozló
fiú" ( minden földi halandó) a nélkülözés állapotában amikor odajutott,
hogy irigykedve nézte a disznók moslékját...., s a felismerés után új irányt
szabott életének.... a nélkülözésnek sok formája van, a testi táplálék hiánya
csak egyik formája ennek, és egyben jelképe a többi (főleg lelki érzelmi és szellemi táplálék-hiánynak, valamilyen "szer"-nek, amire szükségünk van, ezek
közül a legfontosabb táplálék, illetve szer, maga a szeretet, ez az a szer ami etet, azaz valóban táplál minket, amit adni sokkal jobb mint kapni, és soha nem fogy el, sőt, minél többet tudunk adni belőle, annál többet forrik helyette,... cselekvéssel nem lehet és nem is szabad helyettesíteni,.... a szeretet nem erkölcsi kötelességteljesítés, áldozat, erőfeszítés, (sőt nincs benne semmilyen erőnek a megfeszítése), semmilyen erőlködés, s nem társul hozzá sem akarat, sem érdem, egyszerűen van... ilyen szempontból nem is erkölcsi kategória.
A szeretet az egyetlen dolog amire igazán szükségünk van, a szeretet az
igazi táplálék, amely legjobban nem akkor táplál, ha elfogadom azt
valakitől, hanem akkor, ha én adom, pontosabban, ha hagyom, hogy belőlem
áramoljon kifele, mégpedig feltétel nélkül. ...
> Levente
> Kedves Levente,
> Elolvastam az írást.
> A hal / halászás történet valóban szárnyra kapott itt nálunk is a 90-es
évek vége fele és mindenki számára érthető is.
A jelenséget hollisztikusan, de a tanulmányozás során mégis részeire
bontva szemlélném.
a)Amint említetted, olykor azonnali segítségre van szükség.
b)Máskor folyamatokat kell elindítani.
c)Vannak esetek, amikor az egész rendszert kell megváltoztatni.
A hal-halászás felvetéssel az a próbléma, hogy általában az emberek nem
szánnak arra figyelmet és időt, hogy bárkit is halászni akarnának
megtanítani. Sokkal inkább azt a célt követik, hogy a rászoruló családok
tanuló sorban levő egyedeit kizárják a "halász-órákról" (az iskolából).
Közben még dobbnak némelyek garasokat, de még az erre a célra
létrehozott intézmények sem veszik eléggé komolyan, szakszerüen a
feladatot.
Azt kell véleményem szerint szem előtt tartani, hogy mi az én motovációm
a segítés alkalmával, akár halosztásról, akár a halászat megtanításáról
van szó, mit idézek elő tettemmel, és amit előidézek, azt erkölcsileg
föl tudom-e vállalni?
Ezen kérdések alapos tisztázásank hiányában történnek a támogatások (ha
egyáltalán törtönnek), ezek a jelenlegi formákban gyakran fokozzák a
kiszolgáltatotságot, bebetonozzák a meglevő áldatlan struktúrát és még
sor kerül egy kis öntömjénezésre is az adakozó részéről.
> Változásra nem látok lehetőséget, mert az lenne az első feltétel, hogy
az emberek maguk számára is tisztázzák értékrendjüket, helyére teszik
dolgaikat, megnevezik maguk számára az Istennel, saját magukkal és az
embertársaikkal való elvárásaikat és kapcsolataikat.
A helyzet kilátástalanságában is marad az a lehetőség, hogy egyéni vagy
kisközösségi szigetenként törekedjünk a tisztánlátásra és ne csüggedjünk
megtenni azt, amit jónak látunk.
> Üdvözlettel,
> Bács Béla János
*
Egy honlap a témához:
