Lipécz György összefoglalója a BS 2009. szeptember 10.-i, törökbálinti vitájáról:
1.   Létezik-e jó halál, illetve méltóságteljes halál? A Hospice.
2.   Gondolatok a nyugodt halálról.

A vita fuvolaszóval indult, egy rövid, de szép kis dallammal. Kinga mutatta be új és szép hangú fuvoláját.

 
1.        Létezik-e jó halál, illetve méltóságteljes halál? A Hospice.  
           (Szépe Orsi, Ferdinandy Nóra)

 
A vitaindító első részét Szépe Orsi egy személyes élménnyel kezdte. Hét éve mondta neki édesanyja, amikor kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg, és 2-3 éve lehet csak hátra:  „A karjaidban szeretnék meghalni, lányom. Soha nem megyek kórházba.”  Akkor ez a kívánság – ráadásul három gyerek, munka mellett - váratlanul és felkészületlenül érte. A félelmek, aggodalmak, a fájdalmas betegség, a mindennapi gondok közepette édesanyja kívánságait a Hospice segítségével sikerült megoldani. Ez a néhány év, és amit ezalatt átélt, végiggondolt, megtapasztalt – katartikus hatású volt.  A Hospice-szal legjobb barátnője, Nóra révén kerültek kapcsolatba, aki a Hospice gyógytornászaként dolgozott, és aki az elkövetkező 3 évben aktív segítséget, és lelki támaszt nyújtott mindannyiuknak.
A vitán Nóra is ott volt, a beszélgetés aktív résztvevőjeként, a hospice mindennapjairól, belső viszonyairól, problémáiról tőle hallhattunk alapvető információkat.

A legfontosabb tudnivalók a Hospice-ról.

A modernkori „hospice”-nak az előrehaladott stádiumban lévő, gyógyíthatatlan betegek ellátására létesült intézményeket nevezik.
A Hospice alapelvek:
·        A holisztikus gondoskodás átfogja a beteg pszichés, spirituális és szociális szükségleteit. Olyan támaszrendszert képez, ami a beteg számára aktív életet biztosít, amennyire ez csak lehetséges.
·        Csillapítja a fájdalmakat és az egyéb kínzó tüneteket.
·        Segít a családnak abban, hogy megbirkózzon a közeli hozzátartozó betegségével, és támaszt nyújt a gyász időszakában.
·        Értékeli és becsüli az életet, a haldoklást természetes folyamatnak tartja. Elkerüli a különleges életmeghosszabbító kezeléseket. Nem késlelteti, de nem is sietteti a halált. Az eutanáziát elveti.
·        Maximálisan figyelembe veszi a beteg minden irányú kívánságát. Teljes tájékoztatást nyújt betegségét illetően, meghallgatja félelmeit, kétségeit. A betegnek lehetőséget ad a kezelés visszautasítására. Kiemeli az életminőséget, de ugyanakkor pozitívan irányul a betegség folyamatához. Soha nem adja fel a reményt. Tiszteletben tartja a vallásos emberek illetve nem hívők meggyőződését. (Palliatív ápolás)
·        Alapvető cél, hogy a beteg ember élete utolsó részét otthonában, családja körében élhesse. Ehhez szükség van a multidiszciplínáris team (orvos, nővér, gyógytornász, pszichológus stb. és a család szoros együttműködésére.
·        Ingyenesség: a méltó halál minden ember alapvető joga.

A beszélgetés során szó esett még
·        a Hospice finanszírozásáról, (önkéntesség, adományok, állami támogatás) ennek nehézségeiről, a mozgalom túlélésének perspektíváiról.  
·        Egy átfogó társadalmi szemléletváltás szükségességéről a halálhoz való viszonyulásban. 
·        Arról, hogy a hospice nem a gerontológiai kezelést jelenti, amivel gyakran összetévesztik. Nem azonos az eutanáziával sem. 
·        Olyan problémákról, hogy mikor kezdődik a terminális állapot, a végső stádium?  Mikor lép be a Hospice a beteg és a család életébe?
·        Arról, hogy a a Hospice törekvései, elvei és a hivatalos orvostudomány között nincs ellentét.

Radnóti Miklós
Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

2.        Gondolatok a nyugodt halálról. 

A vita másik részében a nyugodt halálról foglaltam össze a gondolataimat. Én is személyes élményeimmel kezdtem, hivatkozva arra, hogy a halállal, meghalással kapcsolatos egzisztencialista gondolatok számomra nem nyújtottak fogódzót a halál értelmezéséhez. Azt meséltem el, hogyan halt meg a nagyapám egy Szabolcs megyei kis faluban, amikor én kisiskolás gyerek voltam. Ahogy ő meghalt, ahogyan fogadta a halált, annak megnevezésére, jellemzésére a legmegfelelőbbnek a nyugodt halál fogalmát érzem.  90 éves már elmúlt már, amikor meghalt, nem volt beteg.  Amikor közeledni érezte a halált, kérte, hogy mosdassák meg, öltöztessék föl ünneplőbe, hívják el a papot, aki feladja neki az utolsó kenetet. És mindez szépen meg is történt.  Átélt két világháborút, borzalmakat, nehézségeket, örömöket, gyerekeket, unokákat, az életét végig dolgozta, és nyugodtan fogadta a halált.  Ott a házban ravatalozták föl, a többi szobában folyt az élet tovább, gyerekként néhány napig én is a szomszéd szobában háltam. Családtagok, feketekendős asszonyok virrasztottak több napig a halott mellett.  A halál ebben a körben szomorú, de megszokott esemény volt. Én még láttam, átéltem ezt a premodern időkre jellemző sajátosságot (Ld.  Ph. Aries):  a halállal való - félelem és elkeseredés nélküli - összeszokottságot.   

A beszélgetés későbbi részében Kata körbekérdezte a társaságot:  ki hogyan képzeli el a saját halálát, hogyan szeretne meghalni? Én azt válaszoltam erre, hogy így szeretnék, mint a nagyapám. Ha nem is olyan idős kort megérve, ha esetleg nem is olyan egészségesen, de ilyen nyugodtan.
A kérdés: van- erre esélyünk a mai modern városi világban? 

Az élet együtt jár a halállal.  A modern kor előtt ezt természetes, és mindenfajta nyugtalanság nélkül fogadott tényként kezelték.  Úgy gondolom, az élet és a halál ma sincs ellentmondásban egymással. A halál az élet része, ugyanúgy, ahogy a születés. 
Megérkezni -  itt lenni - távozni. Ez így teljes. Egyik mozzanat sem hagyható el. A kérdés: visszaszerezhető-e az életnek a premodern korokra (a tradicionális korszakokra) jellemző teljessége? 

Végső válaszom:  nyugodt halál annak juthat osztályrészül, aki teljesítette az életfeladatát, és látja, hogy szeretteiben, szűkebb-tágabb közösségében tovább él.   Az ő egyéni halála után a közösségében tovább él.

Ahhoz kérdéshez jutottunk ezáltal: hogy van-e élet a halál után?  A válasz már kész: attól függ, van-e élet a halál előtt.  Amikor a halál utáni életről van szó, akkor nem a túlvilágra gondolok, a túlvilág az én egyéni sorsom folytatása egy másik létsíkon. A halál utáni élet azt jelenti, hogy van a teljességnek egy további mozzanata, talán ez a legdöntőbb: én meghalhatok, ha azok, akikért éltem, továbbélnek, és amiért küzdöttem, az – egyéni életemen túlnyúlóan – megvalósulni látszik. .

Jóska említette a diófát ültető öregember példázatát.  Ennél jobb példázat talán nincs is.  Az élet értelme, ami a nyugodt halál előfeltétele, a diófa ültetés.  Aki tanít, gyermeket nevel, gyógyít, beteget ápol, feltalál, zenét szerez, - az végső soron diófát ültet. És aki átéli ennek örömét, az felkészült a majdani nyugodt halálra is.  Aki a küzdelmeiben látja az értelmet, a felelősséget, a távlatot:  az ő közössége és az ő szerettei előtt álló távlatot, - az nem hal meg, és a biológiai távozásával csupán hangtalanul beleolvad a közösségébe. Az élet egy pillanatra kiemelkedő hullám-taraj közösségünk robogó hegyi patakjában.

Nem az élet és a halál áll ellentétben egymással, hanem az értelmes és teljes (diófaültető) élet és a szorongató magány.  Nem a halál jelenti az értelmes élet akadályát. A baj a modern életben ott van, hogy a mai bonyolult társadalmi gazdasági rendszerben, amely önmaga megújítását, újratermelését - minden ellentmondásával együtt is - megvalósítja, ezek a távlatok, és egyáltalán a közösséghez tartozás élménye egyre kevésbé élhető át. Mindannyian részei vagyunk gazdasági, társadalmi közösségeknek, kapcsolatrendszereknek, munkamegosztásnak, de ezek már mechanikus, virtuális, átélhetetlen, elidegenült viszonylatok. És ez a magány. Az átlátható, átélhető kis közösségek, amelyek a magánytól megvédenének, mindenekelőtt a család, szétesőben vannak.  Erről a magányról szól Ady verse, hogy se utódja, se boldog őse, se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek.  És hogy „Minden egész széttörött…” 

A diófaültetés példázata mindezek miatt sajnos korlátozott érvényű, mert a diófaültetés értelme, távlata átlátható.  A közvetlenségnek ez az élménye viszont mára kiveszőben van.

Egyre több és egyre fejlettebb technikai kötelék fűz össze minket, egyre bonyolultabb hálózatok elemei vagyunk, és közben mégis egyre magányosabbak vagyunk. Az egyik ember a másik számára továbbra is „észak-fok, titok, idegenség”, ahogy Ady 100 évvel ezelőtti versében szerepel.
És ez az elidegenült élet a nyugtalan halált vonja maga után.

Mi akkor a megoldás?
Egyénileg, kis szerencsével, fokozott tudatossággal, egy meghitt családi vagy családias kis-közösség támogatásával talán úrrá lehet lenni korunk rideg viszonylatain, és osztályrészünk lehet a nyugodt halál.   A Hospice – hogy végezetül visszakapcsoljak a beszélgetés kiindulópontjához – ezt a nyugodt, méltóságteljes halált segíti. Az élet értelmét, tartalmasságát már kevésbé tudja segíteni, de éppen a legnehezebb esetekre koncentrálva, a fájdalmas, gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek segít, hogy családi körben, szeretteik körében méltósággal élhessék meg a halál előtti rövidebb hosszabb időket, és fogadhassák nyugodtan a halált. 

UI.
Kata körkérdésére a válaszok (részben reflexiók a vitaindítóra is): 
o       nem akarok öregen meghalni;
o       nem akarok betegen a családom terhére lenni;
o       gyorsan akarok meghalni;
o       nem akarok szenvedni;
o       szép ez az ábrándozás a nyugodt halálról, de a valóság más; 
o       irreális ez az ábrándozás a meghitt kisközösségekről, mert ma a globalizáció világát éljük.